Szimpatika – A lámpás hölgy – Florence Nightingale

Ő alkalmazott először statisztikai megközelítést a betegápolás hatékonyságának elemzésére, így a bizonyítékokon alapuló orvoslás egyik úttörőjének tekinthető. Azt hirdette, hogy az alapvető méltósághoz és a megfelelő ellátáshoz mindenkinek alapvető joga van, nemtől, nemzetiségtől és vallási felekezettől függetlenül.  Florence neveltetése során szerteágazó műveltségre tett beszélt görögül, latinul, olaszul, franciául és németül, s a korban rendhagyó módon nőként betekintést nyerhetett a filozófia, a matematika és a történettudomány rejtelmeibe.

Tizenéves korától fogva nyugtalanította valami, értelmet keresett az életének. Lázadt a nők beskatulyázott szerepe ellen. Hitt abban, hogy ennél többre hivatottNem ismert jobb érzést annál, mint amikor segít az embereken. Így írt naplójában: „Az emberi nyomorúság jár mindig az eszemben, ez gyötör… hazugnak érzem, ha a költők a világ dicsőségét zengik. A legtöbb ember, akivel találkozom, gondban, szegénységben, betegségben él.”

Huszonévesen szülei elé állt és bejelentette, hogy ápolónő lesz. Ezzel nem aratott túl nagy sikert. Az úrinők nem dolgoztak, kiváltképp olyan lenézett és alantas munkához nem volt semmi közük, mint a betegápolás. Bár felháborodott szülei megtiltották, Florence gyakran segédkezett betegek gondozásában és idejének jelentős részét kórházaklátogatásával töltötte. Szülei megpróbálták elterelni a figyelmét az elesettekről és európai körutazásra küldték. Bejárta Egyiptomot, Görögországot, Olaszországot. Míg csodálta a régi kultúrák emlékeit, nyitott szemmel járt, és mindenről naplót vezetett. Ahol csak tehette, felkereste a kórházakat és gyűjtötte a tapasztalatokat. 1850-ben tanulmányozta a diakonissza nővérek gyógyítási módszereit a németországi Kaiserswerthben. Két hetes ott tartózkodása után hosszú értekezést írt az intézményről. Szülei ellenállása nem enyhült, így titokban vett részt egy nővérképző tanfolyamon. 

Hazatérése után, 1851-ben – immár szülei beleegyezésével – visszatért Kaiserswerthbe, és három hónapon keresztül a diakonisszák mellett dolgozva kitanulta az ápolónői mesterséget. Már ekkor elkezdte kidolgozni terveit egy hatékonyabban működő, humánusabb kórházi ellátásra.

1853. augusztus 22-én Londonban kapott állást, mint a Harley Street-i "Beteg Úrihölgyek Kórházának" fizetés nélküli főfelügyelő nővére. Miközben megélhetését szülei 500 fontos havi apanázsa biztosította, ő elkezdte megvalósítani reform elképzeléseit, melyek közül az egyik legfontosabb az alábbi gondolat volt:

„Furcsának tűnhet ezt kijelenteni, de a legelső követelmény egy kórház iránt az, hogy ne ártson a betegnek.”

Forradalminak számító újításokat vezetett be: pl. ételhordó lift a házban, emeletekre beosztott ápolónők, hogy ne a lépcsőzéssel menjen el az idejük, olyan csengő, amely mutatja a szobaszámot. Ragaszkodott hozzá, hogy az ellátás mindenkire vonatkozzon, vallási hovatartozástól függetlenül. Egész életében ezt az elvet vallotta, és azt remélte, hogy eljön majd az az idő, amikor nem az emberek vallását nézik, hanem a lelküket. Később többen kiemelték, hogy harcol a női jogokért, de ő tiltakozott, mondván, hogy harcol a szenvedőkért, függetlenül attól, hogy férfi vagy nő az illető. Az 1854-es londoni kolerajárvány idején önkéntes ápolónőként dolgozott, betegei rajongtak érte, földre szállt angyalként emlegették.

A krími háború (1853–1856) hadifrontjáról szóló tudósításokból a brit közvélemény szörnyű képet kapott az ottani kórházakban ápolt sebesültek és körülményeik állapotáról. Florence egy pillanatig sem tétovázott, rögtön felajánlotta szolgálatait. Ezzel egyidőben régi jó barátja, Sidney Herbert hadügyminiszter úgy gondolta, hogy senki más nem alkalmas erre a feladatra, csakis Florence Nightingale, így felkérte őt a nagy vállalkozásra. Mindent átszervezett, rendbe tett a kórházban. A higiénés körülmények javításán túl igyekezett megoldani az ellátást: ha nem volt más, a saját pénzéből rendelt élelmiszert és kötszert a betegeknek, emellett számtalan felszerelést szerzett be. A törökországi brit katonai kórházban a tisztaság és a megfelelő ellátás megszervezésével nagyságrenddel csökkentette a halálozási arányt. Florence vezénylete alatt fegyelmezett ápológárda alakult. A nővéreknek egyenruhát kellett hordaniuk, ami bizony egyszerű volt és nem követte a legutóbbi divatot. Nem lehetett lazsálni, kerülni a munkát.Az ápolás mellett a betegekről más szinten is gondoskodott: segített a katonáknak a családjukkal való kommunikációban, olvasószobát hozott létre.

A krími háborúban elért teljesítményét a kor vezető orvosai nem akarták elismerni, tekintélyük aláásásának tartották az újító törekvéseket. Nightingale azonban képzett statisztikus is volt, és számszerűen ki tudta mutatni, hogy az általa vezetett tábori kórházban ápolt katonák közül sokkal kevesebb halt meg, mint a higiénét mellőző kórházakban, és ezzel bizonyította, hogy ezekben a kórházakban nem hogy javították volna, hanem valójában jelentősen rontották a betegek, sebesültek életben maradásának esélyeit.

Miközben bejárta a többi törökországi kórházat, hogy azokról is gondoskodjon, elkapta a krími lázat. Két hétig lebegett élet és halál között. Még lábadozva tért vissza a kórházba, később a fűtetlen és nedves helyiségektől reuma gyötörte, de tovább folytatta a munkát. Tudta, hogy a betegek állapotát folyamatosan ellenőrizni kell. Követte Paracelsus tanítását: „A szeretet a legjobb gyógyszer.” 

Éjszakánként egy lámpással a kezében járkált az ágyak között, így érdemelte ki a „lámpás hölgy” nevet, amely élete végéig elkísérte. Sok sebesültben egy kép maradt meg róla: a sötét éjszakában, lázálmaikból felébredve egy fényes alak halad el előttük, akinek lámpása a reményt és az életet jelenti. Ez a kép ragadta meg leginkább kora közvéleményének figyelmét, s 1855 februárjában az Illustrated London News lapjain megjelent „a lámpás hölgy” (The Lady with the lamp) első ábrázolása. 

A krími háborúban elért teljesítményét a kor vezető orvosai nem akarták elismerni, tekintélyük aláásásának tartották az újító törekvéseket. Nightingale azonban képzett statisztikus is volt, és számszerűen ki tudta mutatni, hogy az általa vezetett tábori kórházban ápolt katonák közül sokkal kevesebb halt meg, mint a higiénét mellőző kórházakban, és ezzel bizonyította, hogy ezekben a kórházakban nem hogy javították volna, hanem valójában jelentősen rontották a betegek, sebesültek életben maradásának esélyeit.

Eredményeinek szemléltetésére feltalálta a kördiagram egy új változatát, a poláris diagramot, mellyel az egyes változtatásokról vezetett feljegyzéseit látványos módon tudta összevetni a halálesetek számának változásaival, egyértelmű korrelációt mutatva ki az ápolás sikeressége és a higiéniai állapotok között. Szemléletében megelőzte korát, a tudományos orvoslás előfutárának tekinthető, a számszerűsíthető eredményekre alapozó bizonyítékokon alapuló orvoslás úttörője volt, szakmai körökben őt tekintik a máig jelentős módszer első következetes alkalmazójának.

1858-ban ő lett ez első olyan nő, akit a Királyi Statisztikai Társaság tagjává választottak, és később az Amerikai Statisztikai Társaság is tiszteletbeli tagjává választotta. 1859-ben alapítványt hozott létre, s a közadakozásból befolyt 45 ezer font segítségével 1860. július 9-én megnyílt a londoni Szent Tamás Kórház Nightingale-féle tanintézete, ahol az ő elképzelései alapján és felügyelete alatt folyt a nővérképzés. Foglalkozott a bábaasszonyok és dologházi ápolók helyzetével, egyesületeket alapított és szerteágazó szakértői tevékenységet is végzett. Élete kései szakaszában a szakszerű nővérképzés fontosságát hirdette. az 1880-as évektől pedig a szülésznők munkájának elismertetéséért is harcolt.  Az ő elképzelései alapján és felügyelete alatt folyt az oktatás. A jelentkezők elméleti és gyakorlati képzésben is részesültek, pontosan kidolgozott tanterv alapján.

„Az ápolónő munkája háromszoros érdeklődést kíván: szellemi érdeklődést az "eset" iránt, szívbeli érdeklődést a beteg ember iránt, szakmai érdeklődést a gyakorlati munka technikája iránt." 

Florence Nightingale műveiben részletezte az ápolási alapelveket. Az alapvető dolgok, amelyeket biztosítani kell a gyógyintézményekben: higiénia, tiszta levegő, tiszta víz, megfelelő csatornázás, tisztaság, fény és megfelelő táplálkozás.

Felhívta a figyelmet arra, hogy az akkoriban óriási gyerekhalandóságot pusztán a higiéniai szabályok betartásával drasztikusan le lehetne csökkenteni. Kiemelte a prevenció fontosságát, szerinte ezzel sok baj megelőzhető lenne: "A nővérek ma még betegápolók, de eljön a nap, amikor egészségápolók lesznek." 

Hangsúlyozta az emberi hang, a mosoly és szeretet fontosságát, szerinte az ápolónőnek két fegyvere van: a szeretet ereje és a szakértelem. Vallotta, hogy nem elég a testet kezelni, a lélekre is figyelni kell. Követte Hippokratész alapelvét, amely szerint „Nem a betegséget, hanem a beteget kell gyógyítani.”

1883-ban életműve elismeréseképpen Viktória királynő a Királyi Vörös Kereszt (Royal Red Cross) kitüntetésben részesítette. 1907-ben – első nőként a birodalomban - a királytól megkapta az angol Becsületrendet.1909-ben egy olyan szegénytörvény született, amely az általa javasolt minden reformot végrehajtatta.

 Utolsó éveiben egészségi állapota már akadályozta a mozgásban, s 1901-re látását is elvesztette, de 1910. augusztus 13-án bekövetkezett haláláig folyamatosan küzdött az egészségügyi reformok megvalósításáért. Londonban halt meg, 1910. augusztus 13-án. Nem engedte, hogy díszesen temessék a Westminster katedrálisba, a St. Margaret templom sírkertjében helyezték örök nyugalomra. Működésének eredményeképp óriási változás következett be a gyógyászatban. Egy új tudományt hozott létre: az ápolástant, a korszerű betegápolás szabályait. Ezzel háborúban és békeidőben is csökkentette a halálozási rátákat.

Florence Nightingale megteremtette a betegápolás etikai alapjait. Mivel az ápolónőktől kiemelkedő szakmai tudás mellett erkölcsi tisztaságot is követelt, sikerült megbecsült hivatássá emelnie a nővéri munkát. Ennek elismeréseként minden év május 12-én, az ő születésnapján ünnepelik világszerte az Ápolók Világnapját, s az ő tiszteletére lett a lámpás az ápolás nemzetközi jelképe.

„”Ha valaki olyan életet él, amely mindenki számára fejlődést hoz, és ez a fejlődés állandó, nem hal meg vele, az ilyen ember életét Igaz Életnek nevezhetjük.”    - Florence Nightingale