Szimpatika – Kovács Patrícia: „Úgy érzem, most a helyemen vagyok...”

Az elmúlt néhány évben a színház mellett egyre többet lehet látni a televízióban, különböző filmekben, sorozatokban is. Ezeket a lehetőségeket te keresed, vagy Téged találnak meg a feladatok?

Ez nem egy úri huncutság a részemről, de nem én keresem a feladatokat, hanem egyszerűen megtalálnak ezek a felkérések. Ha hívnak, ugyanúgy elmegyek a castingokra, mint a pályakezdők, de nem törtetek, mert csak azzal szeretnék együtt dolgozni, akinek eszébe jutok, és szívesen kér fel egy szerepre.

A rengeteg munka mellett jut időd a pihenésre is?

Nem tagadom, hogy nagyon fáradt vagyok, és a legutolsó sorozatom, a Korhatáros szerelem forgatása után egy ideig nem vállaltam el újabb szerepeket, csak a meglévőket csináltam tovább. Január közepe óta újra próbálok, ha minden jól megy, lesz még egy darabom, nyáron pedig újra filmet forgatok, szóval az megint zsúfolt időszak lesz. Ezt egy kisgyerekkel nem mindig egyszerű logisztikailag megoldani, de igyekszem magamat mind testileg, mind lelkileg karban tartani, mert a kislányomnak egy nyugodt és kiegyensúlyozott édesanyára van szüksége.

Amikor megkapsz egy-egy filmes szerepet, a színházi munkáidat kicsit háttérbe szorítod?

A színház egyrészt a kenyéradó gazdám, másrészt számomra az jelenti a biztonságot, az otthont. Nagyon jó dolog forgatni, de soha nem tudnám úgy élni az életemet, hogy nem játszom színházban, mert ott érzem igazán a helyemen magam. Amikor elvállalok egy filmes szerepet, az alkotók elfogadják, hogy egyeztetni kell miattam a színházakkal, mert soha nem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy azért tanulja meg más a szerepemet, hogy én el tudjak menni forgatni.

Élvezed a tévés szereplés azt a fajta előnyét, hogy még szélesebb réteg ismert meg?

Tény, hogy a televíziónak, azon belül is a sorozatoknak elképesztő erejük van. Korábban zsűriztem, voltam műsorvezető, de az az ismertség, ami a sorozatokkal jön, hihetetlen. Nagyon furcsa, hogy egyszer csak beköltözünk az emberek nappalijába, és hirtelen mennyire sokan gondolják azt, hogy ismernek – amikor a Válótársakban szerepeltem, sokan doktornőnek szólítottak, én meg hirtelen fel se fogtam, hogy hozzám beszélnek. A tömegközlekedést használom, sokat járok piacra, játszótérre, és nagyon szerettem, hogy a Korhatáros szerelemig volt egy teljesen hétköznapi arcom, amivel Mátyás király módjára el lehet vegyülni a tömegben. Ez most elveszett, mert ebben a sorozatban a saját arcomat láthatják a nézők. A kislányom mostanában gyakran kérdezgeti, hogy amikor felszállunk a villamosra, miért néz minket mindenki? Ilyenkor mindig elmondom neki, hogy azért, mert láttak a tévében. Ma már viccelődöm ezen, de azért meg kellett szoknom, hogy folyton azt nézik, mit teszek a bevásárlókosaramba, vagy mennyire vagyok türelmes a postán. Ráadásul az emberek sokkal közvetlenebbek lettek – ameddig csak színházban vagy filmen láttak, ha meg is szólítottak, zavarban voltak. Most ha egy boltban sétálok, simán a nyakamba ugrik bárki, hogy „Te vagy az a nő a tévéből, csináljunk egy közös képet!”. Ezt a helyzetet néha nehéz kezelni, de minden csoda három napig tart, a sorozat véget ért, és ez a lelkesedés majd kopni fog. Úgy érzem, most a helyemen vagyok, az viszont nagy változást hozott az életembe, hogy most már mindig eszembe jut, amikor felmegyek a színpadra, hogy nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyek jó aznap este. A tévés ismertség által sokkal nagyobb a nyomás rajtam, mert nem lehet megrántani a vállunkat, hogy lesz, amilyen lesz – mindig a száz százalékot kell hozni.

Mitől függ, hogy milyen szerepeket vállalsz el?

A színházban tudatos vagyok, a filmben viszont annyira nem lehet válogatni, de nyilván nem megyek el olyan castingra, amiről tudom, hogy nem nekem való. Kevesen tudják rólam, de elég ügyesen mozgok, jól tudok esni, ugrálni, szóval egy igazi kalandfilmben azért még szívesen kipróbálnám magam, például rendőrként vagy kémnőként. Tény, hogy nem szeretem ismételni magamat; ha most végignézem a szerepeimet, tényleg mindegyik egészen más női karakter, minden szempontból. Ma már ismerem a saját határaimat, és előre tudom, hogy ha olyan kollégákkal kellene együtt dolgoznom, akikkel nem a legjobbat hozzuk ki egymásból, nincs értelme elvállalnom a szerepet. Csak a sárga csekkek miatt nem szabad elvállalni olyasmit, amiben nem érezném jól magam, ezért ilyenkor inkább illedelmesen nemet mondok.

Ezért vagy szabadúszó 2011 óta?

Akkor a Vígszínháznál voltam, ami egy hatalmas gyár, és a működést nem lehet veszélyeztetni, ezért nem engedtek el semmilyen forgatásra. Nem akartam, hogy mástól függjön az életem, impulzusokat és embereket akartam megismerni, és a szabadságharcos akkor nagyon hangosan megszólalt bennem. Aztán megtaláltuk egymást az Orlai Produkciós Irodával, ami egy olyan konstrukcióval dolgozik, hogy együtt vagyunk, mégis szabadon. Ez azt jelenti, hogy én szabadúszó színészként szerződöm oda, mégis tudom, hogy Orlai Tibor évi két előadásban biztosan számít rám. Ezt a két szerepet közösen meg is beszéljük, mert Tibor a színészeire keresi a darabokat és a rendezőt, míg az összes többi színházban ez fordítva működik. Tibor bízik bennem, és közben biztonságot ad, hogy tudom, itt évente két jó munkában biztosan részt tudok venni. Nála játszom most a Vőlegény című darabban egy klasszikus szerepet, a Várj, míg sötét lesz című krimiben pedig egy vak lányt, ami nagy kihívás volt, és van egy modern előadásom is, Bocs, félrement címmel. Társulati tag sehol nem vagyok, de a Centrál Színházban és a Játékszínben is játszom. Legutóbb a Dühöngő ifjúságot mutattuk be, ami egy szélsőséges érzelmeket és családon belüli erőszakot bemutató, nagyon fontos darab. Április 21-én pedig a Second life-ot, egy érdekes improvizációs előadást láthat a közönség.

A látásod nem tökéletes, és a Várj, míg sötét lesz kapcsán sokan próbáltak rábeszélni a szemműtétre. Tényleg ez motivált?

Soha életemben nem láttam igazán jól, mindig kontaktlencsét vagy szemüveget hordtam. Amikor ezt a darabot próbáltam, sokat jártam a Vakok Állami Intézetébe, „megtanulni vaknak lenni”. Bár korábban rettegtem a műtéttől, hogy mi van, ha én a hibaszázalékba tartozom majd, és elveszítem a látásom, de az, amit a próbák alatt tapasztaltam, elképesztő erőt adott. Azt éreztem, hogy akkor sem állna meg a világ, ha nem sikerülne a műtét, mert már nem tűnt annyira misztikusnak a vakság. A rendező, Novák Eszter a próbák alatt folyamatosan mondogatta, hogy higgyem el, minden rendben lesz, így aztán a bemutató után két héttel megműttettem a szemem, és azt hiszem, ez volt életem egyik legjobb döntése.

Sok mindenben kipróbáltad magad, például a Félvilág című film mérföldkő volt a karrieredben. Sokat gondolkoztál, hogy elvállald-e ezt a szerepet?

Bennem ez nem volt kérdés, inkább azt nem értettem, hogy az alkotók miért rám gondoltak – akkor már egy éve otthon voltam a lányommal, tejfoltos tréningruhában kinek is juthatnék eszébe? Nehéz volt elhinni magamról, hogy én jelenthetek egy olyan démont is, mint Mágnás Elza, de annyira hitt bennem mindenki, hogy lassan én is máshogy láttam magam a tükörben. Jó volt kipróbálni magam egy ilyen szerepben. Egyébként is mindig az vezérel, hogy ha most elüt a villamos, és lepereg az életem, nem akarom azt érezni, hogy valamit nem mertem megcsinálni.

A saját testképednek jót tett ez a szerep?

Nekem akkor nagyon sok bajom volt magammal, a szülés után rám csúszott tíz kiló, szóval nem az volt az énképem, hogy egy démoni nő vagyok. De úgy éreztem, az az időszak csak a kislányomé, érte csinálok mindent, és majd később foglalkozom magammal. A Félvilághoz kellett az a plusz tíz kiló, a dússág. Mágnás Elza nem egy inas, izmos nő, hanem egy puha, omlós torta. Én akkor pont így néztem ki, és megkockáztatom, hogy a saját filigrán alkatommal nem kaptam volna meg a szerepet. Szóval a szerepnek szüksége volt erre, de a saját nőiességemről alkotott képemet nem ez tükrözi – most vagyok önmagam.

Szakmailag úgy érezted, ezzel a szereppel a csúcson vagy?

Azt éreztem, hogy végre megérkeztem: ennél jobb stábbal és alkotógárdával nem is lehetne dolgozni ma Magyarországon. De érdekes, hogy Mágnás Elza egyébként minden ízében más, mint én. Jó volt egy kicsit megtapasztalni, milyen gátlástalannak, merésznek és lehengerlően elviselhetetlennek lenni, amit egyébként sosem engednék meg magamnak.

A sport az életed szerves részét képezi?

Most már igen, de régebben ez nem így volt. Ma már odafigyelek arra, hogy mit eszem, és hogy rendszeresen sportoljak, mert rájöttem, hogy persze sokszor jobb lenne egy kicsit még az ágyban maradni, de hosszú távon jobb befektetés, ha az ember inkább elmegy mozogni. Számomra ez az egészségem és a külsőm miatt is fontos. A testem mégis csak egy hangszer, amire vigyáznom kell, hiszen az előadásokat fizikailag is bírni kell. Ha eljutok az edzőterembe, akkor általában a saját testsúlyos edzéseket részesítem előnyben, de szeretem a pilatest és a TRX-et is. Ha pedig nincs időm, akkor főzés közben lábgyakorlatokat csinálok, vagy tornázom, miközben a kedvenc sorozatomat nézem. Szerencsés alkat vagyok, szintre rögtön meglátszik rajtam az edzés, de csak annyi a célom, hogy a jelenlegi formámat tartsam, mert úgy gondolom, van igazság az ép testben ép lélek elvében. A Suhanj Alapítványban tapasztaltam meg igazán, hogy milyen hatalmas energiákat fektetnek be azért a sérült emberek, hogy mozoghassanak. Szóval akkor elgondolkoztam, hogy ha én itt állok egészségesen, egyszerűen nem tehetem meg, hogy lustaságból nem vigyázok magamra.

A Suhanj Alapítványt a volt férjeddel közösen hoztátok létre. Mi volt a célotok?

Igen, ez az ő régi, dédelgetett álma volt. Politikusként talán megvádolták volna, hogy haszonszerzés céljából alapítja, de amikor felhagyott a politikai pályával, nem volt kérdés, hogy megcsináljuk. Evidens volt, hogy a sport lesz a fő irányelv, és azért hoztuk létre, hogy a mozgásukban korlátozott embereknek és családtagjaiknak segítsünk abban, hogyan mozoghatnak közösen. Boldogan álltam oda a kezdeményezés mellé, mert egész életemben igyekeztem megvédeni azokat, akik kisebbségben vagy hátrányos helyzetben vannak, vagy olyan védtelenek, mint az állatok. Akit bármilyen sérelem ér a helyzete miatt, az számíthat rám. Ez a hozzáállás szerintem otthonról jött, illetve meghatározó volt számomra, hogy gyerekként egy olyan helyre jártam iskolába, ahol a játszótéren sérült gyerekekkel is találkoztunk. Teljesen máshogy gondolkozik felnőttként az, akinek ez nem egyfajta különlegességet jelent. Én már gyerekként magamba szívtam, hogy nemcsak két lábon járó, egészséges emberek léteznek, akik mindig szépek és boldogok, hanem sokfélék vagyunk, és el kell fogadnunk egymást.

Nem volt mindig magától értetődő, hogy szeretnél édesanya lenni. Visszatekintve a régi énedre, miért nem érezted ezt annyira nyilvánvalónak?

Előre féltem, de nem attól, hogy nem lennék jó anya, nem kötne le a gyerekem, vagy hogy mi lenne a karrieremmel. Inkább azzal volt problémám, hogy egy csodálatos anyukám van, aki az életem minden fontos pillanatában jelen van. Bennem az a kép élt, hogy a jó édesanya mindig ott van, mindig figyel. Nekem viszont a színészet a szakmám, ami egy kultúrrabszolgaság: hektikus az időbeosztás, sok az éjszakázás. Úgy éreztem, hogy nem tudnám követni azt a mintát, amit én a tökéletes anyaságról gondolok. Mivel ez állandó feszültséget generál, egy időben azt gondoltam, nekem talán ebben az életben az a dolgom, hogy színész legyek, és ennyi. Ráadásul mindig összeszorul a szívem, amikor egy gyerek a színházban nő fel. Tudom, hogy sokan ezt nem tudják megoldani másképp, ezért este tízkor megy haza a gyerek, és az öltöztetők nevelik. De én azt éreztem, hogy ezt nem tehetem meg a még meg sem született gyermekemmel. A volt férjem, Péter viszont azt hajtogatta, hogy én annyira kreatív, kedves és laza vagyok, hogy minden problémát meg tudunk majd oldani, és ha egy gyerek épp hozzám akar jönni, ne féljek előre a feladattól. Annyira sokszor mondta, hogy végül elhittem neki. A terhesség alatt csak azt akartam megélni, hogy anya vagyok, egy évig otthon is maradtam a kislányommal, aki ebbe a cirkuszi életbe született bele. Vannak korszakok, amikor kicsit nehezebb, de kialakult négyünk saját rendszere: Hanna, Péter, édesanyám és én. A válás ellenére a lányunk életében ugyanúgy jelen vagyunk, és Hanna elfogadja, ha el kell mennem dolgozni. Ha viszont velem van, akkor csak rá figyelek, pihenni pedig a színházba járok. Annyira biztonságban érzi magát az apukájával és édesanyámmal, hogy azt hiszem, néha inkább nekem nehéz a különválást megélni, de ezen is mindig túljutunk valahogy.

Negyedszerre vettek fel a Színművészeti Egyetemre, és ebben Ascher Tamásnak is nagy szerepe volt. Utólag mit gondolsz erről, miért nem sikerült korábban?

Én se vettem volna fel magam az előző három évben. A személyiségemnek kellettek azok a pofonok, hogy megtapasztaljam, hogyan reagálok a visszautasításra, és kiderüljön, mennyire vagyok kitartó. Gyerekszínész voltam, odamentem hatalmas önbizalommal, de ideje volt, hogy rájöjjek, milyen, amikor hátraküldenek. Ez olyan, mint amikor egy sportoló az olimpiára készül: nehéz, de ha feladja, mert nem bízik magában, vagy mert fáj, soha nem lesz belőle semmi. A negyedik az utolsó próbálkozásom volt, már beadtam a jelentkezésem kommunikáció szakra, de minden évben elmentem Ascher Tamás legendás nyári színésztáborába, és abban az évben megkértem, hogy készítsen fel a felvételire. Végignézte a felvételi anyagom, és közölte, hogy teljes tévedés az egész. Hazaküldött azzal a feladattal, hogy nyissam ki a színészlexikont, és keressem meg, milyen darabokban játszott Eszenyi Enikő 25 és 35 éves kora között, azokat olvassam el, és válasszak öt monológot, aztán jöjjek vissza. Amikor visszakérdeztem, hogy miért, annyit válaszolt: „Nézz magadra, ötven kiló vagy, kicsi, törékeny, szőke, zöldszemű, ez az alkatod.” Ha egy ilyen lány odaáll a felvételin, hogy ő egy görög hősnő, a tanárok azt fogják mondani, hogy ez a szerep egyszerűen leugrik róla. Elkezdtük gyakorolni a monológokat Eszenyi darabjaiból, felvettek, én pedig örökre hálás leszek Aschernek.

Sok helyen elmesélted, hogy tizenévesen gyakran szeretted volna más életét élni. Ez is szerepet játszott abban, hogy színésznő lettél?

Az egy kamaszkori megborulás volt, de a mai napig azt gondolom, hogy nekem ez az egész egy utazás. Nincs bennem semmi karakteres, és nagyon élvezem, hogy sokféle ember bőrébe belebújhatok. A saját magam szórakoztatására csinálom, mert gyerekkorom óta imádom, ha más hangon szólalhatok meg, más szerepben. Olyankor az ember bátrabb, szélsőségesebb, és végre nem kell jó kislánynak lenni. De nem azért vagyok színész, hogy a saját lelkemet gyógyítsam, ahogy azt sokan teszik. Számomra a játék miatt fontos ez: imádom ezt az utazást, és hogy mindig máshova dob ki a gép.