Szimpatika – Szilágyi János : „Csak az volt fontos számomra, hogy én azt tudjam mondani a kész anyagra, hogy ez jó.”

A Magyar Rádiónál kezdte a pályát, hogyan került oda?

Egyetemre akartam járni, de ez akkoriban úgy működött, hogy egy parasztszármazású diáknak 150 pontot kellett elérni a felvételhez, egy polgári származásúnak 180-at. Én az utóbbiak közé tartoztam, 162 ponttal nem ütöttem meg a mércét. Elkezdtem dolgozni, sokfelé jártam, például az MTI-nél is, de onnan három hónappal később egy nagy leépítés miatt kirúgtak. Elvállaltam segédmunkákat is, aztán 1957 környékén már szerettem volna egy komolyabb állást, ugyanakkor a szabadságra is vágytam. Nem akartam olyan helyen dolgozni, ahol nyolctól délután négyig egy asztal mögött ülök. Először a filmgyárba szerettem volna menni, ahol állítólag színes élet zajlott, de közben felvettek a rádióhoz, mivel 1956-ban a dolgozók fele disszidált, a másik felét pedig kirúgták, nem volt munkaerő. Így kezdődött az egész.

Mi volt az első nagy áttörés, amikor mindenki megtudta, hogy ki az a Szilágyi János?

Amikor már az ifjúsági osztályon dolgoztam, egyszer megjegyeztem az egyik értekezleten, hogy a Táskarádió című műsort, amit minden héten más szerkesztett, inkább egy állandó embernek kellene csinálnia. Amikor felmerült, hogy jó, de kinek, én lelkesen jelentkeztem, és végül ez lett az első sikeres műsorom.

Akkoriban már volt mikrofonengedélye?

Ma már furcsának tűnik, de én először a hírszerkesztőségben kezdtem el dolgozni, mert ott tényleg foglalkoztak a gyakornokokkal, beavatták őket a szakma fortélyaiba, nem csak kávét főzettek velük. Hosszú ideig jártam ki a riporterekkel interjúkat készíteni, figyeltem a munkájukat. Sokat dolgozhattam együtt Kovalik Károllyal, aki később a barátom is lett. Emlékszem, nagyon büszke voltam rá, amikor legelőször én is feltehettem egy kérdést – egy fővadásznak –, amit aztán Karcsi nem vágott ki, én pedig izgatottan hallgattam a rádiót... végre én is bekerültem az adásba! Ezzel kezdődött minden. Aztán 1961-ben kirúgtak, mert Karcsival felvittünk a miskolci stúdióba két lányt éjszakára, és reggel rajtakaptak minket. Akkor nagyon zokon vettem, de utólag nagyon örültem ennek az egésznek, mert ez rákényszerített arra, hogy összekapjam magam. Nem engedték sem azt, hogy külsős munkatárs legyek a rádiónál, sem azt, hogy Budapesten helyezkedjek el, ezért lementem vidékre, a Veszprémi Naplónak kezdtem el írni. Később az ott írt cikkeim alapján hívtak át a Kisalföld szerkesztőségébe, már magasabb fizetésért.

Hogyan került vissza a rádióba?

A szerkesztőség mellett elkezdtem külsősként anyagokat készíteni nekik is, végül 1967-ben már könyörögtek, hogy lépjek be. Nem igazán akartam, mert akkor már jól kerestem a külsős munkáimmal, nem volt főnököm, élveztem a szabadságot, de végül visszamentem, és akkor kezdtem el a Táskarádió című műsort. Később még legalább ezer adást csináltam, például a Kettesben című hosszú, beszélgetős műsort, ami új volt a műfajban, hiszen élő adásként ment le az interjúalany lakásáról, nem lehetett megvágni.

A Rádió vezetése nem félt, hogy valami ellenőrizetlenül kerül adásba?

A Kettesbent épp azért csináltam élőben, hogy ne vághassanak ki belőle semmit. Működött egy ún. lehallgatási rendszer... Később, a nyolcvanas években ez már szakmai alapon történt, minden műsort meghallgattak, de akkor már csak azért, hogy észrevegyék, például hol hosszú a zene. De amikor mi kezdtük, ez még politikai alapon zajlott.

Ennek ellenére engedélyezték ezt a műsort?

Hatalmas sikere volt, így egy ideig mehetett, mert különleges vendégektől kérdeztünk meglepő dolgokat. Végül azért szűnt meg, mert egyszer Jancsó Miklós volt a vendégem, aki valami negatív megjegyzést tett a politikai rendszerre. Én viszont tudtam, és meg is jegyeztem, hogy „De hát ti Aczél elvtársnak Hernádival tortát csináltatattok a születésnapjára, akkor miért szidod őket?” Ez nyilván Aczél Györgyhöz is eljutott. Másnap már be is hívott a rádió elnöke, és közölték, hogy köszönik szépen, de ennek a műsornak vége. Majd’ megszakadt a szívem. Aztán később jött a Halló, itt vagyok!, ami szintén újdonság volt, hiszen be lehetett telefonálni a műsorba. Akkora sikere volt, ami még engem is meglepett, nem is tudtam kezelni a nagy rajongást.

Honnan jött a műsor ötlete?

Valamelyik értekezleten mondták – akkor már a Szórakoztató Osztályon dolgoztam –, hogy kéne valami késő estére. Én egyből rávágtam, hogy csinálnék egy telefonos műsort. Az volt a lényeg, hogy mindenki azt hitte, hogy ez egy élő adás. Bár a Rádióújságban megjelent, hogy lehet hívni a megadott telefonszámot, és én valóban a stúdióban ültem a készülék mellett, és fogadtam a hívásokat, csakhogy a beszélgetések a rákövetkező héten kerültek adásba, vagyis egy hét alatt én meg tudtam vágni mindent… De benne hagytam olyan elemeket, ami segített megtartani az élő hatást. Ezt élőben nem lehetett volna csinálni, hiszen sok felesleges, unalmas rész is volt a beszélgetésekben, és nem is volt minden betelefonáló érdekes. Néha úgy éreztem magam, mint egy horgász, akinek rá kell érezni, hogy mikor érdemes megrántani a halat, vagyis mikor érdemes elkezdeni a tényleges interjút. De persze rengeteg olyan is volt, amit végül nem tudtam használni. Az egyórás műsoridő úgy állt össze, hogy négy órán keresztül lehetett telefonálni hétfő esténként, nyolctól éjfélig. Ez azért is volt jó így, mert az emberek este már otthon vannak, nyugodtabbak, és talán nyitottabbak is.

Akkoriban volt lehetőség arra, hogy a magyar műsorvezetők megismerjék más országok műsorait, esetleg ötleteket szerezzenek?

Nekem fogalmam sem volt, mi történik máshol a tévében és a rádióban. De ötleteim mindig voltak – most is ott van a számítógépemben milliónyi műsorötlet és műsorcím.

És mi lesz velük?

Most már semmi. Egyáltalán nem vágyom már a médiában dolgozni. Egyetlen műsor van, amit szívesen megcsinálnék egy normális rádióban. Arról szólna, hogy minden héten leülnék ugyanazzal a három intelligens emberrel, ugyanabban az időben, és átbeszélnénk a hét történéseit, az események hátterét. Nemcsak politikáról lenne szó, hanem minden egyébről is, ami az országban történt. Ehhez lenne kedvem, de nem hiszem, hogy valaha is lesz belőle valami.

Volt akár hazai, akár nemzetközi példaképe?

Nem, de jó lett volna Szilágyi Jánosnak lenni Amerikában. Azt gondolom, sikeres lettem volna, mert ez a szakma nekem lett kitalálva. Attól voltam más és egyedi, hogy tényleg saját magamat hoztam a mikrofon vagy a kamera előtt. Nem érdekelt, hogy mi a főnökség vagy a hallgatók véleménye, csak az volt fontos számomra, hogy én azt tudjam mondani a kész anyagra, hogy ez jó. Sokszor faggattak, hogy merek feltenni kényes kérdéseket? Miért ne mernék kérdezni? Ha valakinek hiányzik a fél karja, mindenki arra kíváncsi, hogyan vesztette el, de senki nem meri megkérdezni. Én igen! Van erről egy érdekes történetem. Egyszer behívtam egy ismert tolmácsot a tévébe, akinek nagyon csúnya volt az arcbőre. Élő adás volt, és én megkérdeztem tőle, sok gondot okoz-e neki, hogy ennyire csúf az arca? Fél órán át beszélt róla, a végén pedig megköszönte, hogy rákérdeztem, hiszen mindenki megbámulja, de most először beszélhetett nyíltan az ezzel kapcsolatos érzéseiről. Szóval, ha van védjegyem, akkor az az, hogy belőlem ez természetesen jön. A húgom gyerekparalízist kapott 1956-ban, azóta is járógéppel és mankókkal kell járnia. Egyetlen dolgot gyűlöl: ha valaki sajnálja. Ezért én nem azt mondom egy testi fogyatékossággal élőre, hogy jaj, szegény, hanem beszélgetek vele. De ezt az emberek kilencven százaléka nem meri megtenni.

Voltak olyan emlékezetes pillanatai, nem várt eseményei a műsorainak, amit a mai napig emleget?

Volt egy lecke, amit egy életre megtanultam: soha nem szabad olyan szituációt teremteni, hogy valaki bemondja a műsorban a telefonszámát. Ezt a pályám kezdetén nem tudtam, és ehhez több kellemetlen élményem is kapcsolódik. Egyszer felhívott a Halló, itt vagyok!-ban egy kerekesszékes fiú, aki elmondta, hogy egész nap egyedül van otthon, nincsenek barátai, nem érzi jól magát. Nem volt még tapasztalatom, így felajánlottam neki, hogy adja meg a számát, hogy aki akarja, fel tudja hívni beszélgetni. Néhány héttel később megtudtam, hogy valakivel annyira összebarátkozott, hogy meghívta az illetőt magához, aki a fiú szeme láttára ki is rabolta a lakást. Akkor azt mondtam magamban, hogy ilyet soha többet nem csinálok. De aztán egyszer felhívott egy háromgyerekes édesanya, hogy segítsek neki ismerkedni, hadd adja meg a telefonszámát. Csakhogy idióták is elkezdték hívogatni, és amikor a gyerekei vették fel a telefont, obszcén dolgokat mondtak nekik. Az anyuka sírva hívott fel, én pedig csak annyit tudtam mondani, hogy csak segíteni akartam. Ezt a hibát aztán soha többet nem követtem el.

Mi volt a titok, miért vált olyan emblematikus műsorrá a Halló, itt vagyok!?

Abban az időben nem tudtam úgy leülni egy társaságban, hogy ne erről kérdezett volna mindenki. Haknisorozatokat csináltam egyetemeken, kultúrházakban, gyárudvarokon, ahol két-háromszáz embernek meséltem a műsorról. Soha nem azt mondtam, amit illik, hanem amit gondoltam. Ez volt a technikám, és ezt nagyon szerették a hallgatók. Tényleg úgy reagáltam mindenre műsorvezetőként, ahogy Szilágyi Jánosként reagálnék. Nagyon sokat tanultam arról, hogy milyen módszerekkel nyílnak meg az emberek. Szerettem ezt a műsort, éppen tíz évig ment, 1989 utolsó hetéig. A rendszerváltással olyan témák is beszivárogtak – például a politika –, amivel már nem akartam foglalkozni, így feladtam. De tény, hogy egy hatalmas sikersorozat volt.

Ezzel párhuzamosan műsorvezető volt a tévében is.

Ebben az az érdekes, hogy ugyan a tévében dolgoztam, de sosem voltam igazán jó tévés. Később ki is elemeztem ezt, és rájöttem, ennek az volt az oka, hogy erőltettem a lazaságot. Olyan lezser akartam lenni mesterségesen, mint amilyen a való életben vagyok. A rádióban ez nem esett nehezemre, mert nem kellett figyelnem például arra, hogy hogy tartom a kezem, de a tévében hosszú évekbe telt, mire le tudtam küzdeni ezt a görcsös megfelelést. Az első műsor, amiben fel tudtam oldódni, a Kávé habbal című vasárnap délutáni adás volt, ahol én voltam a szerkesztő is. Aztán jött a nagysikerű Showbálvány, ahol profi csapattal dolgozhattam együtt: a rendező Gárdos Péter, a producer Sándor Pál volt. Mindent megkaptam, műsorvezetőként kezeltek, és hála a csapatnak, már nem kellett arra figyelnem, hogy laza legyek.

Manapság rengeteg iskolában foglalkoznak médiaoktatással. Ön nem gondolt arra, hogy tanítson?

Szívesen csinálnám, tanítanék az interjúkészítésről például, egy ideig próbálkoztam is ezzel egy egyetemen. De sajnos olyan állapotok uralkodnak sok helyen, hogy például nincs tanterem, vagy mikrofon, szóval a körülmények miatt végül feladtam ezt a tervet. Hál’ istennek az évtizedek alatt sikerült olyan anyagi helyzetet teremtenem, hogy nem kell sehol munkáért könyörögnöm, így csak azt vállalom el, ami tényleg érdekel. Ennek az életnek egyetlen hátránya van: sokszor úgy kelek fel, hogy semmi dolgom, és ez nagyon rossz érzés. Persze erről csak én tehetek, hiszen valamivel azért foglalkozhatnék. Nagyon bánom, hogy nem lettem vállalkozó a rendszerváltás elején. Nem a pénz miatt, hanem mert belefoghattam volna valami olyasmibe, ami még ma is futna.

Minek köszönhető, hogy még mindig ennyire fitt? Gyakran sportol?

Nyilván elsősorban a genetikának köszönhetem, de azért arra odafigyelek, hogy hetente háromszor ötven percet tempósan gyalogoljak. Régen futottam is, de azt már nem vállalom, a séta pedig túl lassú, de a gyaloglást úgy csinálom, hogy leizzadva érkezzek haza. Itthon pedig tornázom, és a szobabiciklit is rendszeresen használom.
 

A régi kollégákkal tartja a kapcsolatot?

Néhányukkal igen, például Friderikusz Sándorral és Bochkor Gáborral szoktunk találkozni, és megmaradtak a régi barátságok is. Készítettem is egy tévéműsort Kollégák címmel, amiből aztán egy könyv is született. Akkor jöttem rá, és azóta is tapasztalom, hogy rengetegen tisztelnek és felnéznek rám, ezzel pedig sokszor nem is tudok mit kezdeni, mintha nem nekem szólna. Sokan visszakérdeztek, amikor meghívtam őket, hogy ezek szerint én kollégának tartom őket? Vagy amikor engem hívnak meg egy műsorba, elmondják, mekkora szívességet tennék a részvétellel. Szóval érzem, hogy tisztelnek, ugyanakkor én ezt nem várom el, és nem is igazán értem. Fura érzés, amikor valakit királynak szólítanak, miközben ő csak egyszerű ajtónállónak tartja magát.

De azért Ön mégis csak egy úttörő volt a szakmában…

Kénytelen vagyok tudomásul venni ezt ezekből a jelekből, én magam azonban nem érzem úgy, hogy engem bármiért is tisztelni kell. Sokszor mondják, hogy mennyire nagy dolog volt kitalálni ezt vagy azt a műsort, milyen hatással volt egy-egy műsorvezetőre. Én viszont közel se tartom magam annyira nagyra, mint amennyire a szakmabeliek tisztelnek.Teljesen váratlanul ért, amikor megkaptam a Pulitzer-díjat. Éreztem a gratulációkon, hogy őszintén örülnek velem, és ez nagyon jól esett – az ember mindig érzi, hogy mikor kamu a mosolygás.