Szimpatika – Család helyett

Kondor Judit, védőnő, három felnőtt fiú édesanyja, az elmúlt években nyolc kisgyereket nevelt hosszabb-rövidebb ideig a Fehér Kereszt Egyesület helyettesszülő-programja keretében. Jelenleg két testvér vendégeskedik nála és férjénél.

Mire szolgál pontosan a helyettesszülő-hálózat?

A helyettes szülő olyankor jó megoldás, amikor a szülő átmenetileg kerül bajba.  Főleg az egyedülálló anyákat érinti, hogy munkanélküliség, kilakoltatás, betegség miatt nem tudják ellátni a szülői feladatokat egy ideig. Szeretnék ők nevelni a gyereket, de ha mondjuk nincs áram, víz, a gyerekjóléti szolgálat segítségét kérik. A gyermekvédelemnek szerencsére már az a célja, hogy a gyerek családban, lehetőleg a sajátjában nőjön fel. Megbeszélik a szülővel, mikorra tudná rendezni a helyzetét, meddig kér segítséget (pl. míg összeszedi a kauciót az albérletre). Ez rugalmas, változtatható, de maximum másfél év. Ha látják a szülőn az elszántságot, keresnek helyettes szülőt, ahol a gyerek vendégeskedik. A választásban az is szempont, hogy a gyerek a megszokott óvodájába, iskolájába járjon, ne szakadjon el hirtelen mindentől. A helyettes szülő a legelső lépcső, a következő már a nevelőszülő (onnan is visszakerülhet a gyerek a családjába, de az már komplikáltabb); a harmadik lépcső az örökbefogadás. Helyettes szülőként nekem nincs felügyeleti jogom, nem dönthetek még arról sem, hogy a gyerek képét kitehetik-e az óvoda honlapján. Én a szülőket segítem.

Hogy merült fel Önben, hogy helyettes szülőnek jelentkezzen?

Felnőttek a fiaim: 27, 25 és 20 évesek voltak, önálló életet kezdtek. Úgy éreztem, bennem több szeretet van annál, hogy ne jusson másnak is a családomon kívül. A közvetlen indíttatás nagyon profán volt: a férjemmel folytattunk egy játszmát, hogy a mosogató melyik oldalára is kell tenni a rongyot, és elgondolkodtam, hogy azért ennél értelmesebb dolgokkal szeretnék még foglalkozni. Akkor történt az a szörnyűség, amiről akkor sokáig cikkeztek: egy Bence nevű kisgyereket megölettek hajléktalanokkal. Annyira felháborodtam, hogy dühömben elmentem a TEGYESZ-hez, és jelentkeztem nevelőszülőnek. Kiderült, hogy kicsúsztam a korhatárból, de megtudtam, hogy létezik helyettes szülőség is: az nem korhoz kötött, még egyedülálló is vállalhatja, mert nem kell olyan hosszú ideig kísérni a gyereket. Rögtön jelentkeztem a felkészítő tanfolyamra.

A családja mit szólt?

Mindenki igent mondott, bár szerintem senki nem tudta igazán, mire. (Felhívtam az Angliában élő fiamat is, akinek már akkor mondtam, hogy telerakom a házat cunamis árvákkal, mikor kiköltözött.) Mi elég nyitott család voltunk mindig, sokszor lakott nálunk valaki (de 18 év felettiek) – mint az egyik fiam osztálytársa, akinek a szülei külföldre mentek, de ő itt akart maradni. A férjem alkohol- és drogproblémás fiatalokkal foglalkozik, ő velük állított néha haza, valahogy hozzá csapódott egy-egy srác. A gyerekeim megszokták, hogy befogadóak vagyunk, és szerintem ebből csak nyertek. A legkisebb még velünk él, és gyakran besegít a vendég-gyerekekkel való munkába, pedig sosem erőltettük.

Amikor megérkezik egy vendég-gyerek, biztos nagyon meg van ijedve. Hogy lehet megnyugtatni?

Az első gyerek egy négyéves kisfiú volt: csak tíznapra jött, amíg az anyukája kórházban volt, addig is minden nap beszéltek telefonon. Nagyon nyugodt, helyes gyerek volt, ideális ahhoz is, hogy mi megszokjuk az új helyzetet. Nem gondoltam volna, hogy a „kételemes” kiskutyánk ekkora segítség lesz. A gyerek vele vette fel a kapcsolatot először.  Próbálgatta azért a határait: nem ezt a szívószálat akarja, hanem azt, nem ezt a nadrágot, hanem azt. Gondolom, így vezette le a frusztrációját, hogy nem lehet ott, ahol szeretne.

Valamiben ő is dönteni akar, ha alapvetően ki van szolgáltatva.

Igen, biztosan. Fantasztikus hatással volt rá, amikor ő vezethette a kiskutyát pórázon. Hogy ő irányíthatott. Éreztem, hogy a munkámra nagy szükség van, és hogy ez nekem való, de persze tudtam, hogy minden gyerek más lesz. Egy telefon, és teljes fordulatot vesz az élet. Az elmúlt három évben nyolc gyerek lakott nálunk. Csabi másodikként. A vele töltött idő hihetetlenül lelkesített, sok erőt adott a későbbi nehéz helyzetekhez is. Tízéves, diszlexiás kisfiú volt, 9 hétig lakott velünk, és ez alatt mindent meg akart tanulni, amit csak látott. Nagyon rossz jegyei voltak; a férjem a matematikát tanulta vele, amikor mentek valahova, akkor is gyakorolták a szorzást, osztást. Én meg olvastam vele: hozott egy könyvet az iskolai könyvtárból, amiben 2 sor szöveg volt, egy oldal rajz. Elolvastuk. A következő könyv, amit választott, a Harry Potter volt! Elég nagy váltás, de az érdekelte. Fél oldalt Csabi olvasott, felet én. Ez a könyv neki óriási hegy volt, de meg akarta mászni. Nagyon tiszteltük a küzdeni akarását. Két hónap után behívtak minket az iskolába, hogy mi történt a gyerekkel, mert szárnyakat kapott!

Ez a gyerek nem haragudott a világra, megértette a helyzetét. Gondolom, ez sokszor nincs így.

A gyerek általában haragszik. Utálja, hogy én vagyok vele az anyukája helyett. Két olyan gyerek is került hozzánk, akit előző este az anyja még szoptatott – pedig nem voltak picik – 3 és 6 évesen! Egy orvos-barátnőmmel és a húgommal szoktam megbeszélni a nehezebb helyzeteket. Ők azt mondták, hogy amikor ennivaló nincs elég, de anyatej még van, a szülő úgy érzi, ha ezt tudja adni, hát adja.

Új környezet, anya nincs, és még ez is… Nagy trauma lehet a gyereknek.

Először én vagyok a gonosz mostoha – innen indul a szelídítés. Oda kell feküdni a gyerek mellé, énekelni neki, simogatni, ezerszer elmondani, hogy visszajön az anya, és „azért dolgozik, hogy téged visszakapjon". A gyerek nem rám vágyik, de a semminél azért ez is jobb. A hároméves gyerek egy gyönyörű vörös kislány volt, hét hónapot töltött nálunk. Háborúzott rendesen. Az anyukája nagyon ragaszkodott hozzá, és tényleg minden követ megmozgatott, hogy visszakapja. Ezt a kislányt végül úgy lehetett megszelídíteni, hogy együtt énekeltük, „Éljen az anya, jön az anya, hurrá, anya!”. Ez működött. Így valahogy átment a gyereknek, hogy én az anya oldalán állok, nem ellenség vagyok.

A szülők hogyan tartják a gyerekkel a kapcsolatot, miután Önökhöz költözött? Maga a megérkezés hogy történik?

Először a szülő a Fehér Kereszt képviselőjével együtt megmutatja a gyereknek, hol fog lakni, hol lesz az ágya. Ez fontos rítus, gyereknek is, szülőnek is. A szülővel való kapcsolattartás intenzitása változó, de nem szabad, hogy a gyerek leszakadjon. Mi nagyon erősítjük a szülő-gyerek szálat, hiszen az egész időszak a szülőnek a gyerekért való küzdelméről szól. Volt, hogy egy anya az aluljáróban kéregetett, és a férjem mindennap arra vitte a gyereket, hogy adhasson neki két puszit. A gyerekek eleinte nagyon sírnak az anyjuk után, ami normális. Olyan nyolcéves is jött hozzánk, aki nem sírt. Ez a megrázóbb. Ő akart elmenni otthonról, mert kikapcsolták a gázt és villanyt. Szólt, hogy ezt nem bírja tovább. Az anyuka így kezdett átmeneti megoldást keresni. Ő lett nálunk a vörös kislány „nagytestvére”. Ez a két gyerek – két egyke – úgy örült egymásnak! Együtt akartak csinálni mindent. A nagy szelídítette meg igazán a kicsit. Azzal, hogy testvért kaptak, tompábbak lettek velünk a konfliktusok. Van, hogy két gyerek nem passzol össze, de sokszor könnyebb két, mint egy gyerekkel. (A saját fiaimmal akkor volt a legkönnyebb, amikor hárman lettek: akkor szűnt meg a harcuk a „kegyeimért”).

Mennyire nehéz elengedni a gyerekeket, amikor visszatérhetnek a családjukba?

Sokan kérdezik. De ez az értelme a munkánknak: hogy ezek a gyerekek egy napot nem töltöttek intézetben, akkor is családban lehettek, amíg a sajátjuk bajban volt. Pont a vörös kislány nem akart elmenni végül, mikor jött érte az anyja, mert szerzett lakhatást. Én vittem ki a karomban, és adtam oda két puszival. Magamnak is minden nap elmondom, hogy ők nem az én gyerekeim, hazamennek az anyjukhoz. Hivatalosan sem lehetnék örökbefogadó vagy nevelőszülő, ami megnyugtatja a szülőket is. Mert általában eljön egy pont, amikor anyának szólít a gyerek.  Ilyenkor mindig szólok, hogy: „nem, én a Judit néni vagyok, tudod, anya majd jön érted”.

Judit néni?

Igen, kell egy távolság, de persze, tegeznek. Időarányos is, hogy mennyire nehéz az elválás, de mindig jó, amikor egy gyerek visszakerül a családjába.

Olyan volt, hogy úgy tűnt, rendeződött a helyzet, vissza is kapta az anya a gyerekét, aztán kiderült, hogy egy papír hiányzik, amit az apának is alá kellett volna írnia. Csakhogy a nő épp előle menekült. Egy gyerek ezt nem érti, nagy csalódás volt neki. Meg mindenkinek. Hozzánk akart visszajönni. Én a „nincs ló, jó a szamár is” szamár-variációja vagyok, de amíg nálunk van egy gyerek, próbálunk olyan plusz lehetőségeket is adni neki, amikhez mi segíthetjük hozzá.

Figyelik, melyikük miben tehetséges?

Pontosan. Szeretnénk őket fejleszteni, hogy legyen jövőképük. Az egyik kisfiúval – az iskolában a lovagkorról tanultak – a férjem csinált egy kardot: az iskolában nagy sikere volt. A fiú egész jól fogta a szerszámot, a férjem elkezdte tanítgatni a műhelyben. Azt is igyekszünk megmutatni, hogy a szabadidőt hogy érdemes eltölteni. Kirándulni visszük őket, mert mi nagyon szeretjük az erdőt, de ők nem értik, mi a jó a gyaloglásban. Azt is tanulni kell. Gyakran az állóképességük is rossz, amilyen szegényes koszton éltek. A hajléktalan anya kislánya viszont bármeddig tudott gyalogolni. Mondtam is a mamának, hogy a gyerek olimpiai bajnok lesz.

Hogy lehet fegyelmezni egy vendég-gyereket? Milyen pozícióból?

Úgy indul, hogy fel kell szabadítani, ami néha túl jól sikerül, aztán meg kell húzni a határokat. Ez nevelési és szocializációs szempontból is fontos. Szabályok vannak: nálunk le kell húzni a vécét, késsel-villával eszünk, nem ütjük meg egymást stb. Nemet mondunk dolgokra, és van, aki ettől hisztizik: ha nem veszünk meg valamit, földhöz vágja magát a boltban és üvölt. Azt látom, hogy minél nagyobb a szegénység egy családban, annál több az édesség. Mikor a legfőbb probléma, hogy mi lesz holnap, nem születnek kreatív nevelési megoldások. A gyerek megszokta, hogy anya veszi neki a csokit, de egyébként remekül el tudja választani, hol mi a szabály. Csak nem akarja betartani. Nagyon következetesnek kell lenni, de én bírom a kiképzést. Az bevált, hogy büntetésképp leültetetem az ágyára, vagy kiállítom valahova annyi percre, ahány éves.

Ez egy létező, elfogadott nevelési módszer.

Tényleg? Ezt nem tudtam, csak kikísérleteztem. Működik. Egyszer fordult elő, hogy segítséget kértem a Fehér Kereszttől (hozzájuk mindennel lehet fordulni): egy klausztrofóbiás gyerek miatt, aki ordított a metróban. Nem tudtunk vele utazni. A pszichiáter azt tanácsolta, hogy énekeljek, amikor pánikol. Úgyhogy non-stop énekeltem a metróban, ráadásul egy szál éneket, a „Kerek a káposzta”-t. Ezt szerette, és nem ordított. Az utasok csak néztek, de mikor még üvöltött a gyerek, megkaptam, hogy „meg kellett volna nevelni”. Ilyesmivel nem foglalkozom. Fontos, hogy erős önértékelésünk legyen, mert sok mindent kell bírni. Nagy váltásokat, sok konfliktust a szülőkkel, és persze a gyerekekkel. A helyettes szülő ne várjon hálát, különben ez nem az ő útja. A szülők nem szívesen emlékeznek erre az időszakra, örülnek, ha elfelejthetnek minket. Néha banális kis hülyeségeken balhéznak, mert a saját kudarcuknak élik meg a gyerekük ideiglenes elvesztését – de egyszerűbb abban kiadni a dühüket, hogy a benti helyett kinti nadrágot adtam a gyerekre az óvodában véletlenül.

Fontos, hogy megfelelő indíttatásból vállaljon az ember helyettes-szülőséget. Semmiképp ne azért, mert neki nincs gyereke, mert akkor az elengedés problémás. Ez a történet nem rólunk szól.

Nem érezte úgy az elmúlt 3 évben, hogy elfáradt, kicsit pihenne?

Néha elfáradok. Volt, hogy két hét, két hónap telt el vendég-gyerek nélkül, máskor csak egy napot pihentünk. Egyszer mondtunk nemet valakire, mert épp lakott nálunk egy gyerek, aki krónikus betegségben szenvedett és teljes odafigyelést igényelt. Hozni-vinni kellett a kórházba, velünk aludt, hogy ne legyen baj. Aki érkezett volna, őt is ismertük, élt már nálunk, és úgy éreztük, ez a két gyerek nem egyeztethető össze. Szóval lehet nemet is mondani, pihenőidőt is lehet kérni, de nem szoktam. Aki jön, bajban van. És valahogy mindig alakul pihenő-időszak, amikor visszatöltődhetünk. Olyankor a férjemmel el tudunk menni kettesben sétálni, mint az ifjú házasok.