Szimpatika – Ha a sors babrál

A nő, vagyis Patak Etelka alig múlt harminc, mégis mély, felhőkék árkok húzódtak a szeme alatt. Nem törődött velük különösebben, inkább csak tudomásul vette őket, mint élete velejáróit. Nem engedte, hogy a szépségipar csábító üzeneti manipulálják, mert hitte, amit nagyanyja, özvegy Patak Zoltánné annyiszor elmondott anno, hogy a szépség belülről fakad, így aztán az ő árkainak nem a szmog, a napfény és a kor az okozója, hanem a boldogtalanság. Özvegy Patakné azt is gyakran mondogatta, amikor Etelka kócos fürtjeit copfba rendezgette, pontosabban cibálta, hogy a szépségért (így közvetve a boldogságért, mely az orcát csinoskává varázsolja), meg kell szenvedni.

Ez a két kijelentés, anélkül, hogy Etelka fejében tudatosult volna, az évek alatt egybeolvadt. A boldogság tehát, gondolta, bizony, kínnal jár. A párkapcsolatai is ekképpen alakultak. Mindig, mikor kiteljesedhetett volna egy fiú oldalán, halálra rémült, hogy most törvényszerűen elkövetkezik a gyötrelem időszaka, és az ijedtségtől, még mielőtt bármi gebasz történhetett volna, szenvedni kezdett, ami miatt a fiú besokallt és szakított, mondván, ki bír egy olyan nővel feküdni-kelni, aki folyton rinyál.

Etelka a sok beigazolódott csalódás ellenére még mindig hitt a romantikus, mindent elsöprő szerelemben, pedig már két váláson is túl volt, ugyanakkor, művelt könyvtáros nő lévén tudta azt is, hogy az éteri magasságokban zajló érzelmi katarzisok mindig halállal végződnek, nem pedig édes beteljesüléssel – ott van például Júlia vagy Izolda esete – mégis áhítozott utána. Gyakran volt, hogy hanyatt dőlt a kanapén, és elképzelte, hogy egy nap eljön érte az a férfi, aki éppen olyan, mint ő, vagyis nem e világra való, akit nem csak az egyszeri koitusz izgalma hajt, hanem a lelki eggyé válás lehetősége, az időn- és földöntúli szerelem vágya. Beront az ajtón, mit neki a biztonsági zár meg a riasztó, meglátja Etelkát élet és halál közt lebegni szélfútta, kócos vörös hajjal a kanapén, és éltető csókot lehel alélt ajkaira. Aztán elrabolja, vagy odaköltözik, mindegy.

Mivel Etelka nem volt egy izgága természet, kitartott az álma mellett, és várt. Várt, mintha minden mást csak álmodna, várt példás türelemmel, hogy megérkezzen végre a hőn áhított, aki majd felébreszti és átsegíti az örök boldogságba. Mindezt a Petőfi utca 4-ben tette esténként és hajnalonta (vagyis munkaidőn kívül), ahol már negyedik éve lakást bérelt.

Kétsaroknyira onnan, épp a buszmegálló közelében, ahol Etelka mindennap elsétált a könyvtárba menet, szóval a Jókai utca 12-ben lakott egy nem e világra való férfi, akit úgy hívtak, hogy Köves Géza. Krisztusi korban volt, és nőtlen. Amolyan magának való típus. Nappal a komputer előtt ült, mert odakötötte a munkája, esténként meg a szobanövényeivel molyolt. Nem szép, hogy elárulom, de még beszélt is hozzájuk. Női neveket aggatott rájuk kedvenc olvasmányai alapján, mert amúgy olvasni is imádott, például az egyik vörösen, buján virágzó hibiszkuszt Bovarynénak hívta, egy karcsú, magas szobapálmát pedig Ilmának, és mindig felnevetett, hogy a büszke növény milyen sértődött képet vág emiatt.

Köves Gézának is volt egy álma, bár nemigen elmélkedett róla – mint hogy a férfiak inkább elfoglalják magukat, csak hogy ne kelljen elmélkedniük –, szóval Köves Géza egy messzi farmon szerette látni magát egy kellemes, művelt nővel, kinek hajzata lehetőleg vörös és szélfútta, és valami megfejthetetlen, homályos szomorúság lengi körül minden mozdulatát és távolba merengő mosolyát. Gézát nem érdekelték a médiából rávetődő karcsú, szexi, csipkefehérneműs és ránctalan műnők, valójában az is mindegy volt számára, hogy élete szerelmének mekkora a csípő- és mellbősége, csak a lelke legyen nagy. Csak finom legyen és lágy, hogy a karjaiba vehesse és elrabolhassa, vagy bármi.

Szumma szummárum, e férfit és e nőt, mintha a SORS is egymásnak teremtette volna. Igaz? Nyilvánvaló, hogy egyik nap, mikor Patak Etelka munkába menve a buszra vár, össze kell találkoznia Köves Gézával, aki friss zsemlékkel lépdel hazafelé a közeli pékségből. Talán el is mennek egymás mellett, talán összeér a kabátjuk ujja, talán Géza elejt egy zsemlét, amit Etelka zavartan felemel, de egy biztos. Hogy soha, egyetlen szót sem váltanak egymással! Géza nem rabolja el Etelkát, Etelka nem megy a farmra! Soha! Soha, a büdös életben! Hogy miért? Csak.

Vagy mégis? Na, ilyen, amikor a sors babrál.

„Van valami titkos erő, ami egybe tud kapcsolni két lelket, értesíti őket arról, amit egymásért éreznek, és össze is hozza őket, minden távolság ellenére.”

(Gustave Flaubert: Bovaryné)