Hegedű? Zongora? -zenéről két szemszögből

Csak ketten? Inkább már ketten is vannak! A mai világban 2 ember is tömeg, aki énekel. Napjainkban 5 gyerek is számít, aki zenét tanul. Nem azt mondom, hogy mindenkinek Kossuth-díjas művésznek kell lennie, de a zene az kell!

Ági nénit is megértem, amikor idegesebb, hiszen 2009-ben kétszer akarták megszüntetni a kerületi zeneiskolát (Magyarország egyik legrégebbi zeneiskolája), majd összevonni egy másikkal, tehát nehéz a művészeti tanárok élete. Azt is elfogadom, hogy nem kell mindenkinek alapfokú művészetoktásban részesülnie, tehát semmi baj nincs azzal, ha valaki nem tanul zenét!

Nekem megadatott, hogy zongorázhattam, azóta az életem részévé vált a zene, de nem adok zongoraesteket, nem lettem zenetanár. És nemcsak a zene alkalmas arra, hogy tartalmasabb legyen az életünk, hanem minden, ami szépet, örömet okozhat, és egy kicsit kinyitja a fantáziánkat.


Átment az egész világ egy teljesítmény-hajszába, és ezt már az iskolai oktatásban is érezhetjük. Egy jó vállalkozás minden évben felül kell múlja az előző évi eredményét, ami nonszensz, hiszen mi a fenének kell jövőre több kenyeret eladnia egy pékségnek, mint idén. Ugyanannyian esznek kenyeret minden évben, nem?! Hogy jön ez ide? A suliban is az a jó, aki „hasznos” tárgyakból jeleskedik, miközben vannak azok a tantárgyak, amelyek egy – lassan már kihalóban lévő – általános műveltséghez elengedhetetlenek.

Néha elgondolkodom azon is, hogy szeretnék-e minden áron diplomát a gyermekeim kezébe. Persze hogy szeretnék, de azt is szeretném, hogy a tudás megszerzése izgalmat jelentsen nekik.

Én is utáltam néha, de ha visszagondolok: minden információ megszerzése izgi tud lenni. Szerencsémre a humán tanáraimmal én el voltam kényeztetve, a zenetanáraimmal meg pláne! Elég csak szeretni a zenét, az irodalmat, a színházat – de persze mindegyiket egy picit ismerni is kell ahhoz, hogy megértsük.

Egy sikermozit egyszerűbb megnézni, nem kell hozzá előképzés. De a KLASSZIKUS ZENÉT (ide értve a könnyűzenei előadókat is, akik még hangszereken játszanak) meg kell érteni, meg kell szeretni. Ehhez viszont már gyermekkorban meg kell szerettetni. Szép hivatás, de rettentő nehéz, ezt belátom.

Mindenhonnan dől a felületesség és a kommersz, megspékelve a „kihívásokkal”: ettől én libabőrös leszek. Na elég! Most jön a csütörtöki kihívás: megyek hegedűt gyakorolni Rozival. Mert ha péntek, akkor hegedűóra!





Rozi lányunk otthoni hegedűpróbálkozásai rendszerint zokogásba fulladnak, és ez így megy jó pár hete! Néha már attól félek, hogy odavágja a zeneiskolai hegedűt, vagy épp direkt elölhagyja, hogy a tizenhét hónapos öccse garázdálkodhasson a tokban. Annyira tudom sajnálni, ahogy ott áll kisterpeszben, és húzza-vonja a vonót, miközben alig látja a kottát a könnyein keresztül. Anyai szívem majd meghasad, hiszen egyet biztos nem akarok: kínozni a gyerekeimet.

Én vagyok az egyetlen a családban (most még Dávid baba is), aki nem tanult soha zenét, nem játszom hangszeren, és ugyan sok gyakorlással elég szépen tudok énekelni, de a hallásom meg sem közelíti a gyerekekét. Ezért talán még nehezebben értem meg, mennyi áldozattal jár, hogy az ember meg tudjon szólaltatni egy hangszert. Drága férjemet már „készen” kaptam, az ő gyakorlásai kifejezetten élvezetesek, akár harmonikán, akár gitáron játszik, de én még mindig azt szeretem a legjobban, ha leül a zongorához.

Leginkább Bence fiunk hasonlít rá, aki már 3 évesen fönt volt a színpadon Apával, igaz, akkor még összevissza csörgőzött, de végigült egy három órás próbát és előadást.

Most karácsonykor már ketten harmonikáztak az osztály előtt, pedig ő még hivatalosan nem is tanul zenét, majd csak jövőre. (Természetesen zongorát és harmonikát…) Ádám fiunk már tíz éve gitározik, ennyi év alatt voltak persze hullámvölgyek, de őt a klasszikus gitár tanulásában jórészt a „rockgitáros leszek” életcél motiválta, így mára napi rendszerességgel tépi a húrokat az elektromos gitárján.

A következő zenészpalántánk 12 éves Bori lányom, akivel – úgy tűnik – az utolsó évet gyűrjük a zongorabillentyűkön…Vele sem egyszerű a gyakorlás, ha csak teheti, elblicceli a dolgot, minimálisra csökkenti a hangszer mellett töltött időt. Az idei és a tavalyi tanévben a legtöbb vita a zongora körül pattant ki. Mit tegyen a szülő, ha addig tehetséges, szorgalmas lánya egyszercsak közli, hogy „utálok zongorázni, nem érdekel az egész”?

Meddig kell szigorúnak lenni, hol a határ az én elképzeléseim és a gyerekek vágyai között? Minden kamasznál eljön a pillanat, amikor lázadni kezd, honnan tudhatom, hogy érdemes-e erőltetni, vagy hagyjam magam meggyőzni egy tini által? Borinál végül kompromisszumot kötöttünk: elkezdhet énekórákra járni különtanárhoz, ha végigcsinálja a zeneiskola hat évét zongorából, így-úgy, de végig.

Most viszont itt az új kihívás! Mi legyen az én kisebbik lánykámmal, aki két éve maga választotta a hegedűt, ezt a rettenetesen nehéz hangszert, és még csak az első izzasztó darabokat próbálgatja?

Ráadásul ezen a hangszeren Apa sem játszik, nem tud úgy segíteni, mint a többieknek, Rozikám egyedül kínlódik. És fél Ági nénitől. Én – azt hiszem – megtettem mindent, beszéltem már a tanárnővel, bíztattam Rozit eleget, de attól félek, az egész zenéléstől elmegy a kedve, ha nem választunk másik hangszert.

Persze ott van az a lehetőség is, hogy elfogadjuk, hogy nem minden gyerekünk fog zenét tanulni, és esetleg ketten leszünk, akik CSAK énekelnek a családi zenekarban…

Hogyan látja egy anya? Mit gondol egy apa? A zenetanulás szépségei és nehézségei két szemszögből. Mert a világ nem olyan egyszerű, mint ahogy néha tűnik.