Apa véd

Apaszemmel

Próbáltam neki elmagyarázni – az ő nyelvén –, hogy vannak olyan dolgok az emberek életében, ami miatt nem tudják vállalni a gyermeküket. Az előbb említett koncertet Bence is végighallgatta és az utána következő beszélgetésben ő is részt vett. Persze nem annyira szókimondóan, mint Dávidka, mert ő már (sajnos) belépett abba a korba, amikor meggondoljuk a mondandónkat. Ő amúgy is nehezebben nyílik meg, vagy mondja el, hogy adott pillanatban mi bántja. Most is éreztem rajta, hogy teljesen beleéli magát a hallottakba. Hál’ istennek, hogy mi nem kerültünk olyan helyzetbe, hogy bármilyen szinten meg kellett volna vonnunk gyermekeinktől bármit is (akár magunkat).

Persze, nagyon sokszor belegondolok abba, hogy valóban eleget kapnak-e belőlem a gyerekeim. Nem pusztán a fizikai jelenlétre értem ezt, hanem arra is, hogy a velük töltött időt valóban velük töltöm-e? Apaként néha úgy érzem, hogy kiskamasz korig nincs sok szerepem a srácok életében, egy „pusziforrás” vagyok a lányoknak és egy klassz ló a fiúknak, illetve cinkostárs, kalózkapitány, vagy akár tigris. Apatársaimnak azért elmondhatom, hogy az idő múlásával viszont egyre jobb pozíciót vívhatunk ki magunknak, ha ügyesek vagyunk. És persze ez nem önsajnálat, hanem tény, hiszen az anyai ölelést nem pótolhatja semmi.

Az új esztendőben van mit rendbe tennem nekem is, bármennyire is idilli a rólunk alkotott kép a kívülállók számára. Az apaságba már elkezdtem beletanulni, de hogy mit jelent számomra apám, azt felnőtt koromra éreztem meg igazán, mint ahogy anyámmal való viszonyom is az első gyermekem születése pillanatban megváltozott. Az első gyermek születésével valami elkezdődik, és valami látszólag lezárul, pedig szüleimmel azóta mintha egy új nevelési korszakom indult volna el.

Apa véd... énekli Novák Péter barátom egy számában, amit édesapjának írt, én zongorázom és nyelem a könnyeimet. Apámra gondolok, mi lesz, ha nem lesz? Mert bizony rengeteg időt elmulasztunk mindenféle indokokkal, amit együtt tölthetnénk és ezt nem tehetem meg. És lehet, hogy ez evidens, de minden elmulasztott találkozással csökken az együtt töltött percek száma. Közel negyven éve segít, és valóban véd, megóv a tanácsaival, diszkrét kritikáival, visszaránt a földre és szembesít azzal, hogy nekem is ez a dolgom. Vigyázni magamra? Közhely, de a kötelességem, mert amennyire nekem szükségem van rá a mai napig, rám ugyanúgy szüksége lesz egy fél tucat gyereknek később is.

{UrTQXRjA1lQ}

Anyaszemmel

Az új esztendő elején valóban mindig kicsit többet gondolunk arra, hogy min is kéne változtatni, teszünk néhány fogadalmat, amit igyekszünk betartani, legalábbis egy ideig. Drága férjem tényleg többször is megpróbálta így év elején letenni a cigarettát, de sem gyermekeink növekvő száma, sem a betegségtől való félelem nem volt elég a megvalósításhoz. Így nekem kellett megfogadnom, hogy legalább az étkezését és az alvását próbálom egy kicsit egészségesebb mederbe terelni, hiszen Ő nem lehet beteg, Vele nem történhet semmi!

 

Az én édesapám még nem volt ötven éves, amikor egyik pillanatról a másikra felfordult fenekestől az életünk, mert hirtelen, mindenféle előzmény nélkül stroke-ot kapott, elzáródott egy ér az agyában, és napokig élet-halál között lebegett. Pedig soha nem dohányzott, egészségesen táplálkozott, sportos életet élt, „csak” a munkája volt stresszes. Szerencsére túlélte, és bár a bal oldala lebénult, de hihetetlen kitartással és édesanyám emberfeletti odaadásával végigcsinált egy sor műtétet, komplikációk sorozatát, de végül felállt, megtanult járni, és ugyan bottal és lassan, de focizik az unokáival. Ugyanakkor tudom, hogy nagyon bántja, hogy segítségre szorul már tíz éve, hogy borzasztó lehet naponta szembesülni azzal, hogy valamit nem tud megcsinálni egyedül, ő, aki mindig is igazi családfő volt, és bármit megvalósított a saját két kezével. Ezért is emlékeztet olyan sokszor engem, hogy vigyázzak a férjemre, és ne engedjem „belebetegedni” a pénzkeresésbe.

A munkáját sajnos én nem tudom megváltoztatni, de arra figyelhetek, hogy az egész napi rohanás, feszített munkatempó után már itthon ne legyen ideges, hogy a hétvégéket ne ugyanolyan fárasztónak élje meg, mint a hétköznapokat. Bármennyire is szükségem van a segítségére ennyi gyerkőc mellett, igenis, alkalmat kell teremtenem a pihenésre is. Hogyan lehetséges ez, amikor egy nap csak huszonnégy óra, melyből a fele munka, egy része alvás, a maradék pár órát pedig jogosan igénylik a gyerekek?

Az én fogadalmam az új évre nem saját recept, egy kilencgyerekes házaspártól „loptam” a titkot: ezentúl lesznek szigorúan kettesben töltött percek-órák-napok, amikor csak és kizárólag a kikapcsolódásé lesz a főszerep! „Minden évben egy hét, minden évszakban egy hétvége, minden hónapban egy nap, minden héten egy este vagy délután, esetleg délelőtt, és mindennap egy óra, ami csak a miénk.” Ez lehet csak egy pohár bor egymás mellett ülve, vagy egy színház, vagy vacsi, de akár wellnes-hétvége, vagy esetleg pár nap síelés, nyaralás is. (Hú, de várom !)

Ahogy tavaly beépítettük az életünkbe az ún. „gyerek-időt”, amikor egy gyermekünk birtokolja apát vagy anyát néhány órára, úgy mostantól bekerül a naptárba az „Apa–Anya most csak férj és feleség” rubrika is...

– Apu! Nekem ki lesz az apukám, ha megnövök?... – kérdezte Dávid és folytatta: – azt szeretném, ha akkor is te lennél az apukám, ha már nagy leszek!... – és megfogta a kezemet. Éppen egy koncertről tartottunk hazafelé, ahol állami gondozott gyerekeknek zenéltem. Nem értette a maga 3 évével, hogy miért nincs valakinek anyukája és apukája.