Az ötvenedik

– De rég volt, de szép volt. Májusi illat, apró fehér bárányfelhők az égen, mintha a csipkeruha tartozékai volnának – mosolygott bele Margit a rotyogó borjúpörköltbe. Azóta minden évfordulón azt főz, hozzá jófajta vörösbort vesz, Béla a fanyart szereti.

Csengettek. Az ajtóban Esztike állt, Béla nővére.

– Jaj, de fáj a térdem, Margitkám – nyögte, amint belépett. – Nem csoda, öregek vagyunk már, mint az országút.

Leült a terített asztalhoz, pedig még a kabátját se vette le, a koszos retiküljét pedig elhelyezte két kristálypohár közé. – Ha tudnád, milyen ramaty a szívem, nem vártad volna el, hogy idevonszoljam magam – mondta.

Margit kezében egy pillanatra megállt a fakanál, nem várt ő el semmit, meg se hívta ezt a jajgatós öregasszonyt.

Esztike nagyot sóhajtott, és panaszkodott volna tovább, de akkor megint csengettek. Icuka érkezett frissen ondolálva, vastagon rúzsozva, illatfelhőben. Erre az alkalomra a fáslijától is eltekintett.

– Hát te hogy nézel ki, Margit?! – nézett végig a nővérén. – Te vagy a menyasszony, aztán pongyolában téblábolsz, zsírszagú hajjal?

Margit elvörösödött. Jobbnak látta, ha visszaáll a fazék mellé kevergetni.

Icuka ledobta teveszőr kabátját, és az asztalhoz ült.

– Hát a Béla hol van?

– Még nem ért haza – felelte Margit, de hátra se fordult. – Majd jön.

Icu felhúzta a szemöldökét és sokatmondóan Esztikére nézett. – Majd? Hát milyen vendéglátó az ilyen?

– Nem tudom, hol lehet – mondta Margit, és likőrt töltött a poharakba. – Egy kis aperitif.

Icuka felhajtotta és újat töltött magának.

– És te ilyen nyugodt vagy? – nézett a nővérére. – Ha az én férjem késett volna az évfordulónkról, nyugodjon békében szegény Pali, én bizony lehúztam volna az ételt a klotyón.

– Csak megjön nemsokára – nyugtatta Margit, és az asztalra tette a levest. – Ne várjatok, egyetek, míg forró – mondta, és teleszedte a tányérjukat.

Icuka csalódottan szürcsölt a kanalába. Ha elkezd enni, lekenődik a rúzsa, mire a Béla megjön.

– Reméljük, nem lett baja – mondta Esztike, és lapátolni kezdte a levest. – Isten ne adja, egy infarktus vagy agyvérzés… És ha elvitte a mentő? Nekem is olyan magas a vérnyomásom, hogy talán a holnapot se érem meg.

– Csalánba nem üt a mennykő – dörmögte Icuka, és töltött még egy pohárkával.

– Hogy érted ezt? – nézett rá csodálkozva Esztike.

Icuka legyintett. – Én inkább el tudom képzelni, hogy csapja a szelet valahol.

Margit felkapta a fejét.

– Na, te csak ne nézzél! Tudod te jól, milyen nagy kujon az urad!

– Hogy mondhatsz ilyet, Icukám – sápítozott Esztike –, épp az évfordulójukon! Mire alapozod ezt? Ráadásul a mi korunkban!

– Nono! Öregember nem vénember!

Esztike a szája elé kapta a kezét, és felsikkantott.

– Nahát, Icu! Miket beszélsz te?

Margit nem szólt, csak tett-vett. Elvitte a levesestányérokat és kimérte a pörköltöt. Aranysárga nokedli volt hozzá meg uborkasaláta.

– Na, miket? Hát velem is nem kikezdett? Már az esküvőjén is! Aztán amikor elvesztettem szegény Palit! És minden karácsonykor, minden húsvétkor! Alig bírtam elhessegetni!

Esztike Margitra nézett.

– Margitkám, te tűröd ezt? Icukám, hát nincs benned semmi jóérzés? Hogy pont az évfordulón?

– Egyetek – mondta Margit.

– Nem értelek – duzzogott Icu –, hogy miért vagy ilyen nyugodt! Hát hol van az urad?

– Jaj, édes Istenem! – nyögött fel Esztike. – Talán elütötte valami. A mi öreg ízületeinkkel már nem tudunk ám elugrálni a száguldó autók elől!

Közben szépen megettek mindent. Esztike még a szaftot is kitörölgette a finom, lágy kenyérrel. Aztán csipegettek egy kis zserbót, Icuka ledobott még pár pohárka édes likőrt, Esztike meg egy kupica pálinkát, csak mert rendetlenkedik az epéje, ha túl sokat eszik. Icuka néhányszor még megigazgatta a frizuráját, újrarúzsozta a száját, hátha mégis betoppan a Béla, majd csalódottan szedelőzködni kezdett. Sötétedett, illett már hazamenni.

– Hát, akkor boldog ötvenedik évfordulót, te szegény, szegény testvérem! – mondta még Icuka az ajtóban búcsúzóul, majd eltűntek szépen.

Margit gyorsan leszedte az asztalt és újraterített a szebbik tányérokkal. Belebújt az új pamutruhájába, a papucsát magas sarkú topánkára cserélte, egy kis rúzst is tett fel és megfésülte a haját. Az ételeket visszatette a gázra, hadd melegedjenek, majd benyitott a legbelső szobába.

– Na, elmentek végre? – vigyorgott rá Béla az újságja mögül.

– El! – sóhajtott Margit.

– Akkor adsz egy csókot?

Összecuppant a két száj. Béla még kiszaladt az erkélyre, és nagy kazal virággal jött vissza. Margit elrendezte a szálakat a kristályvázában.

– Emlékszel, ötven éve is épp ilyen nagy volt a Hold – súgta Béla Margit fülébe.

Margit nevetgélve hozzásimult, aztán valami olyasmit mondott, hogy te vén kujon, min jár az eszed már megint, hát kihűl az a sok finom étel.

Ma ötven éve, hogy Kállay Margit és Hajdú Béla kimondta a boldogító igent. Csak a szűk család volt jelen. A szülők, ők már nem élnek, Béla nővére, Margit húga, valamint annak férje, aki már szintén eltávozott. A szertartás után beültek egy kis kocsmába borjúpörköltet enni.