Túl az Óperencián

Tamás egyszerűen gondolkodott a világról, sőt, ha nem volt muszáj, nem is gondolkodott sehogy: tette a dolgát és hagyta, hogy az élet is tegye a magáét. Az volt a meggyőződése, ha az ember becsülettel megteszi, amit meg kell tenni, túl nagy meglepetések nem érhetik. Na, de ez a levél mégiscsak meglepte. Egyenesen Amerikából, az internet szárnyán, épp Verától és épp neki, hogy Kedves Tamás... Volt egy bökés is meg egy lájkolás, de az semmi a levélhez képest, amiben az állt, „huszonkét év után hazajövök, szívesen látnálak, igyunk meg egy kávét, ha van kedved”.

Nem akart hinni a szemének. Százszor is elolvasta a sorokat. Aztán újra meg újra rákattintott a feladóra, elolvasta a mára olyan idegenül hangzó teljes nevét, nézegette a fényképét. Csak egyetlen kép volt. Az arca alig kivehető rajta, de a mozdulat a kitárt karokkal, mintha az egész világot át akarná ölelni, be akarná kebelezni, ismerős volt.
Igen, ez Ő. Vera. Egy nagy, virágzó fa alatt áll nevetve.
Régen volt egy helyes kis anyajegy a szája fölött, szép, íves szája volt, és mint egy kis odatévedt szeplő, felette virított a bal oldalon az a pötty. Ha Vera nevetett, a szeplő oldalra szaladt, ha beszélt, ugrándozott, mint ha ő is mondani akarna valamit. Szerette azt az anyajegyet.

A viszontlátás pillanata hosszú, néma ölelésbe olvadt. Mit is lehet mondani hirtelen, ennyi év után? Hogy lehetne beszélni arról a régi fájdalomról, az első és végső csalódásról, mely minden más szerelemre ránehezült, mint egy baljós, súlyos felhő. Mit mondhatna a néha még ma is felkavaró, tavaszt idéző, csúfondárosan boldog álmokról, a kitárt karokról, a kis anyajegyről a szép száj fölött és az üres, örömtelen ébredésekről.

Arcukra ragadt az ölelésből megmaradt mosoly, úgy ültek le a kerek asztalhoz. Két capuccino, rendelt Tamás, ugye, még mindig szereted.
Aztán az a sok hogy vagy újra meg újra, oda-vissza, zavartan, nevetgélve. Hogy is lehetne az ember huszonkét év után, jól, persze, összességében, ha úgy vesszük, bár nyilván történt ez meg az, és még más is, amiket nem lehet elmondani így hirtelen. Jól, persze, aztán egy kis bólogatás, el-elkomoruló tekintet, félrebámulás, vállrándítás, mély, hatalmas sóhajok. Ahogy vesszük.
Aztán a számadás, hány éve is már, hány házasság, hány gyerek, hány új remény, hány válás.
– Te is elváltál, hallottam – mondta Vera, és kezét Tamás kezére tette. – Sajnálom.
Tamás köhécselt, bólogatott, az abroszon babrált.
– Ne sajnáld most már. Így kellett lennie.
Fájdalom volt ebben. Néma szemrehányás. És sok csönd.

Vera Tamásra nézett, megrebbent a tekintete, ahogy a férfi arcára emelte, megcsillant a szemében valami félreérthetetlen kis láng, mintha azt súgta volna, de ketten még mindent helyrehozhatunk, itt vagyok, visszajöttem, elölről kezdhetjük vagy folytathatjuk, ahol akkor abbamaradt. Ha akarod.
Tamás felvonta a szemöldökét, azt a kis lángot faggatta, a miérteket, a hogyanokat kereste. Aztán csak annyit mondot:
– Visszavártalak. Azt mondtad, csak néhány hétre mész. Nem azt, hogy férjhez.
– Tudom – suttogta Vera, a száját lebiggyesztette, de a szemében még mindig ott remegett az a kis boldog fény. Tamás hátradőlt a székben, nézte a nőt, épp, ahogy rég. Huszonkét év után most megint.
Elmosolyodott.
– Nem változtál – mondta. – Rajtad nem fog az idő.
Vera kihúzta magát és hirtelen a tarkójára tekerte a haját. Tamás jól ismerte ezt a mozdulatot, a hát megfeszülését, a mellek pimasz kiugrását, a nyak kecses nyújtózását, ahogy az apró kezek fellibbentik róla a hajat. Tudta, Vera most mindjárt lehunyja a szemét és mosolyog, hadd legeltesse rajta a szemét zavartalanul. Ő… és bárki. Aki csak akarja.

Aztán jött még sok történet, Vera vicces kis kalandjai, hódításai és csalódásai – az Óperencián túlról. Miközben a nő véget nem érő csacsogását hallgatta, Tamás arra a kis anyajegyre gondolt a szája felett, amit régen annyira szeretett megcsókolni. A kis sötét szeplőre, ami oldalra szaladt, amikor nevetett. És ami mára borsónyi, vörösesbarna dudorrá dagadt.
Az órájára nézett, aztán sajnálkozva Verára, hogy mennie kell. Kiitta a kávét, és intett a felszolgálónak, hogy fizetne.


„Nem lehet eléggé alázatosan, elég türelmesen fogadni az élet ajándékait, de nem lehet eléggé vigyázni arra sem, hogy ne adjuk oda szívünket egészen és feltétel nélkül eleveneknek. Aki feltétel nélkül élôkhöz köti érzéseit, szenved és elpusztul. Nem hirdetek közönyt, sem pökhendi fölényt, sem ridegséget. Csak éppen ezt: szeress, de módjával. Ne higgyél azoknak, akik a lángot, a megsemmisülést, a teljes odaadást követelik. Uzsorások ezek, ha karmaik közé kerülsz, kiszívják véred és érzéseid, s aztán elpusztulsz. Örülj a fénynek, szeress, hálás is lehetsz, de valamit tartsál meg magadnak. Nem kell sokat beszélni errôl. Mosolyogni kell, örülni az életnek, s pontosan annyit adni, amennyit kapsz.”

(Márai Sándor: Ég és Föld – részlet)