Óriási fiziológiai kutatásokat folytatnak, hogy az agy miként reagál különböző külső hatásokra. Mondok egy példát: hősiesen vallja nagyon-nagyon sok orvos, fiziológus, hogy a legfontosabb az éjfél előtti alvás, mert ennek regeneráló hatása hihetetlenül lényeges.
34 éves koromban kerültem ki Indiába, aztán egy buddhista kolostorba, ahol tetszőleges időpontban lelki gyakorlatokat kellett végezni. Nappal a többiekkel együtt mindenféle egyéb tennivalóim voltak, így például tanítottunk, karitatív tevékenységet végeztünk. Ezért aztán úgy döntöttem, az én időpontom éjjel fél kettő lesz, és így is lett: egy kicsit aludtam, aztán felkeltem, elvégeztem a gyakorlataimat, majd később visszafeküdtem. Mondanom sem kell, ezt követően akkor is mindig felébredtem fél kettőkor, miután hazajöttem Budapestre. Így aztán úgy döntöttem, kikúrálom magam: teletömtem a zsebemet altatóval, beköltöztem egy hétre az érdi City Szállodába, ami nem éppen a polgári erkölcsökre rendezkedett be, ellenben nagyon olcsó volt. Az első éjszaka beszedtem az altatót – soha életemben nem éltem korábban ilyesmikkel –, és úgy aludtam, mint akit leütöttek. Erre mire ébredek éjszaka? Arra, hogy valaki iszonyúan veri az ajtómat ököllel. Kótyagosan kitántorogtam: egy részeg pasas volt az, aki eltévesztette a szobaajtót. Tisztáztuk a dolgot, aztán az órámra néztem, pont fél kettő volt. „No, indiai Gautama királyfi, ha Érdre küldesz egy embert, hogy engem felkeltsen a gyakorlataimhoz, akkor nem szokom le róluk!” – mondtam Buddhának.
Azóta minden éjjel dolgozom. Este, vacsora után a család lefekszik, Lurkó kutyával ketten pedig fent vagyunk. Ha elfáradok, egy kicsit tévézünk, utána megint dolgozom, hajnalban lefekszem, aztán egyig-kettőig kipihenem magam. Hol az éjfél előtti alvás? – kérdezhetnék. Nos, számomra nincs. Ez ugyanis ismét csak uniformizálás. Mindenkinek egyforma lenne a bioritmusa? Hiszen az állatok között is vannak éjszakai vadászok, akik csak az után bújnak elő a vackukból, hogy lement a nap… Embereknél miért ne lehetnének ilyen különbségek? Én magam azóta vagyok alkotó- és író-képesebb, mióta éjszaka dolgozom. Nappal ugyanis egyszerűen nem tudok rendesen odafigyelni: nagy a zaj, zavarnak, telefonálnak, üzennek, satöbbi… Biztos, hogy egységes az emberi bioritmus? Biztos, hogy az évszakok – a meleg nyár és a hideg tél – mindenkire ugyanúgy hatnak?
Tisztában vagyok vele, hogy számos ember hangulatára gyógyító hatással van a napfény, a meleg. Fénnyel, aktivitással depressziót is lehet gyógyítani. De biztos, hogy depresszióba kell esni, amint jön a hideg? Én ebben nem hiszek. Szerintem az embereknek sokféle bioritmusuk van, és elismerem, hogy a többség jobban szereti a tavaszt, a meleget, a fényt, mert jobb kedélyre hangolja őket, mint a hideg, a sötét, a fagyosság. Mondom: a többség érez így. Ám nem mindenki van így vele. Nem kötelező télen depressziósnak lenni, de az emberek egy része könnyebben lesz rossz hangulatú a fagyos, komor téli időszakban, mint a kibontakozó tavaszban vagy nyáron.
Indiában azt is megtanították nekem, hogy a tél nem halott időszak, hiszen ilyenkor telítődnek a növények azokkal az energiatömegekkel, amiből aztán tavasszal kihajtanak, majd nyáron kivirágzanak, termést hoznak. Csak éppen ez télen nem látszik, holott a belső energiaháztartás szempontjából nagyon pozitív időszakról beszélünk. A jövőnek szóló erő és energia felhalmozásáról…
Óriási fiziológiai kutatásokat folytatnak, hogy az agy miként reagál különböző külső hatásokra. Mondok egy példát: hősiesen vallja nagyon-nagyon sok orvos, fiziológus, hogy a legfontosabb az éjfél előtti alvás, mert ennek regeneráló hatása hihetetlenül lényeges.
