Szimpatika – „Funkcionális szemléletű orvos vagyok”

Szívesen. Legalább járok egyet a környéken, veszek egy pogácsát, nézelődöm. Régen voltam erre. Mire a kórházba visszaérek, a folyósokról már a takarítók is elmentek. A titkárnőnek is lejárt a munkaideje. Csend van. Csak a főorvos dolgozik. Amikor az utolsó beteg is elmegy, azt mondja, ez már csak így van. Sok a beteg. Beszélgetünk egy kicsit az egészségügy jelen állapotáról, aztán ki tudja, miért, hogyan, visszakanyarodunk a gyerekkorhoz.

– Édesapám görög katolikus lelkész volt – mondja a főorvos úr. – A Rózsák terén laktunk egészen a hatvanas évek elejéig, amikor aztán apámat öt gyerekével büntetésből kitették egy kétszobás, fűthetetlen kispesti parókiára. Engem, a legkisebbet, aki akkor kezdtem az általánost, két évre a nagybátyám vett magához. Nála, Dunakeszin jártam iskolába, míg a szüleim valahogyan rendbe hozták a kispesti parókiát.

– Mi volt a büntetés oka?

– Édesapám visszautasította, hogy békepap legyen. Már ezt sem nézték jó szemmel egyházának befolyással rendelkező vezetői. Rossz pontot jelentett az is, hogy hittant tanított a gyerekeknek.

– Ezt még a hatvanas évek elején is büntették?

– Persze. Sőt húsz évvel később is. Amikor én fiatal orvosként, már a nyolcvanas évek közepén katona lettem, és a Honvéd kórházban katonaorvosként teljesítettem szolgálatot, felsőbb utasítás miatt nem léptettek elő tisztnek. Holott azon kívül, hogy papcsaládból származtam, egyéb bűnöm nem volt. Ha csak az nem, hogy Pannonhalmán jártam gimnáziumba. Az a négy év volt életem legszebb időszaka. Persze az első napokban, amikor a szüleim levittek, én is pityeregtem, mint a legtöbb fiú. De hamar beleszoktunk. Jó volt. Biztonságos, szeretetteljes. Pedig az első két évben 24 személyes hálókban aludtunk, és évente csak háromszor, szünetekre mehettünk haza. Hiszen akkoriban még szombaton is tanítottak. De mindent megkaptunk, amire a testünknek, a lelkünknek és a szellemünknek szüksége volt. A tanáraink sokat beszélgettek velünk. Mindig ráértek, ha szükségünk volt rá. Ha este támadt az embernek valami megbeszélnivalója, akkor is nyugodtan mehetett a prefektusához, vagy bármelyik atyához. Még a szoros időbeosztás is javunkra szolgált. Reggel hatkor volt ébresztő, utána (reggeli) stúdium, reggeli, majd tanítás. Ebéd után másfél óra kötelező levegőzés, foci, kosárlabda, vagy séta az arborétumban. És minden szombaton filmvetítés. Tánciskola, bál, nyelvi labor – ilyesmi is volt ott persze. Ellenben csak hetente egyszer volt meleg víz. Akkor is csak 11 percig. A tizenkettedikben már hideg víz folyt a zuhany csapjából. Ha a focizásban megizzadtunk, hideg vízben zuhanyoztunk. Ez volt az egészséges és a természetes. Ritkán voltunk betegek. Pannonhalma bencés iskola, és a bencések azt vallják, hogy nem elsősorban szigorral, hanem szeretettel kell nevelni. S ezt nem csak mondják, hanem úgy is élnek.

– Mégsem a papi hivatást választotta.

– Pedig a szüleim nagyon szerették volna. Engem, a legkisebb fiút papnak szántak. Túl sok minden érdekelt azonban. A lányok, a természettudományok. De valószínűleg azért lettem orvos, mert bennem élt az emberek szeretete és szolgálatának vágya.

– Gondolom, első nekifutásra felvették az egyetemre.

– Nem. Soha nem voltam kitűnő tanuló. Nálunk a családban a fiatalabb nővérem volt eminens. Ő summa cum laude végzett gyógyszerészként. Én hozzá képest lusta voltam. Igaz, négyesnél rosszabb jegyet nem nagyon kaptam. Az egyetemen összesen háromszor vizsgáztam hármasra. Akkor összeült a család, hogy megbeszéljék, mit kellene tenni azért, nehogy a züllés útjára lépjek. Szóval elsőre nem vettek fel, ezért elmentem abba a gyógyszergyárba, ahol a nővérem dolgozott. Farmakológiai asszisztensként alkalmaztak. Aztán amikor előfelvételivel bekerültem az egyetemre, még egy évet dolgoztam műtősfiúként és betegszállítóként. Nem ártott meg a dolog. Jó, hogy láttam az egészségügyet máshonnan is, hogy úgy mondjam, alulról. Az egyetemen eleinte sebész akartam lenni, mint a fiúk többsége. Azonban amikor végeztem, összesen két sebészi állást írtak ki Budapesten. Mindkettőnek előre megvolt a gazdája. Ez a kórház viszont, ahol most ülünk, s amit akkor Traumatológiai Intézetnek hívtak, nyolc állást is meghirdetett. Az intézet vezetője, Manninger Jenő professzor, aki rendkívül szigorú, de rendkívül befolyásos ember volt, elbeszélgetett a jelentkezőkkel, és engem minden protekció nélkül felvett. Nem volt könnyű dolog mellette dolgozni, azonban fantasztikus volt ebben az akkor európai színvonalú, vadonatúj, csúcstechnikával felszerelt intézetben gyakorlatot szerezni. Olyan korszerű műtők sehol nem voltak az országban, mint itt. Évekig sebészetet tanultam, végül sebészetből és traumatológiából szakvizsgáztam, s itt ragadtam. Nem bántam meg soha. Később ezek mellé fizioterápiás szakvizsgát szereztem. Mozgásszervi elváltozásokkal, azok konzervatív és műtéti kezelésével, valamint az osteoporosis kezelésével foglalkozom. Mint a baleseti rehabilitációs osztály osztályvezető főorvosa, ma már kevesebbet ügyelek, hetente általában egyszer. Sajnos ma kevesebbet is műtök, mint amennyit szeretnék, de ennek sok oka van, a szervezési nehézségektől kezdve az egyéb elfoglaltságaimig. Van azonban néhány vesszőparipám. Az egyik a törést szenvedett betegek utókezelése. Meggyőződésem, hogy lehetne sokkal jobb. Az a mondjuk ötvenöt éves nőbeteg, aki csuklótöréssel kerül be hozzánk, később nagy eséllyel valamilyen újabb, váll-, csigolya- vagy csípőtáji töréssel fog visszakerülni. Márpedig, ha az első törése után, ötvenöt éves korában megfelelően kivizsgálnánk és a gyógyszereit beállítanánk, megelőzhetnénk az évekkel későbbi traumákat.

– Miért nem tesszük?

– Mert nincsen rá pénz, hiányzik az odafigyelés – sok oka van. De hasonlóképpen vesszőparipám a magnetoterápia. Amikor évekkel ezelőtt elkezdtem foglalkozni azzal, hogy a törésgyógyulás serkenthető pulzáló elektromágneses kezeléssel, a kollégáim közül sokan kinevettek. Ma már az eredményeinknek köszönhetően sokfelől küldik hozzánk elhúzódó törésgyógyulás vagy álízület miatt a betegeket magnetoterápiára. Emellett hosszú évek óta foglalkozom a sérültek fizioterápiájával. Funkcionális szemléletű orvosként meggyőződésem, hogy gyakran ugyanolyan eredményt lehetne elérni funkcionális kezelésekkel, fizioterápiával, fizikoterápiával, gyógytornával, mint hosszas gipszeléssel, esetleg újabb és újabb műtétekkel. Az izmok-ízületek aktív mozgásainak gyakorlásával, komplex funkcionális kezeléssel lerövidülhetne a rehabilitációs időszak. Ez a fajta kezelés ugyanis sokkal hamarabb hoz eredményt, mint a passzív ágyban fekvés vagy a felesleges rögzítés. A csontnak a gravitációs terhelés, az izomnak az összehúzódás, a porcnak a nyomás, az ínnak a feszülés olyan funkcionális inger, amelyet jól lehet használni a felépülés során, manuális technikákkal, gyógytornával, egyéb fizioterápiás eljárásokkal kiegészítve. Ezeknek a sok betegünknél alkalmazott kezeléseknek a tapasztalatait igyekszem összefoglalni, előadásokban, közleményekben megjelentetni. Sajnos a nap csak 24 órából áll. Keveset vagyok otthon, s ez nem tesz jót a családi életnek. Első feleségemtől, aki szintén munkamániás orvos, elváltam. Gimnazista fiunk talán éppen azért nem akar orvos lenni, mert látja, hogy a szülei mennyit dolgoznak. Mostani élettársam is gyakran panaszkodik, amiért keveset vagyok otthon. De mit tehetnék? Osztályvezetőként rengeteg adminisztrációs feladatom is van, naponta 20-30 beteget látok el, ügyelnem is kell, gyakorlatokat vezetek, operálok, konferenciákra készülök, a tudományos munka is sok időt vesz igénybe. De nem panaszképpen mondom, hiszen amikor az orvosi pályára léptem, tudtam, hogy ezzel jár. Ha újra kezdeném, ma sem választanék más hivatást.

Forrás. Sine Morbo