Titkos szerelem

2013. 12. 25.
Szerző: Vág Bernadett
Az első langyos napsugarak cirógatására ébredt. Annabell körbenézett a meghitt kis szobában, melynek sarkában még mindig vidáman pattogott a tűz. Belebújt pipacsokkal telehintett selyemköntösébe, és a tükrös asztalhoz ült, hogy kontyba csavarja térdig érő, mézszőke haját.

De hiába illesztette oly szorosan a kagylóhéjból készült, igazgyöngyökkel kirakott fésűt a fonatba, néhány rakoncátlan tincs kiszabadult, és kacskaringós csigákban a vállára omlott. Észre sem vette, mikor került a háta mögé a férfi, csak a csókját érezte meg hirtelen, forró leheletét, ami megperzselte a nyaka hajlatát.

– Nem láttad a barna nyakkendőmet, Ancsa? – szólt egy rekedtes férfihang, és Annabell összerezzent. Dühösen bámult tükörképére, és kitépte kusza hajából a befőttes gumit. Amint felállt, szorosabbra húzta magán kibolyhozódott frottírköntösét, és plüsspapucsába bújva megindult kifelé.

– A bordó ingeden lóg a vállfán.

– Megvan! – szólt ismét az érdes hang, aztán nagy csörömpölés és veszett szitkozódás következett. – Hányszor kértelek már, hogy ne tedd a borotvám mellé az epilátorodat! Mindenbe beleakad a zsinórja!

Annabell nagyot sóhajtott, és a konyhába csoszogott. Feltette a kávét, és leült. Abból a szögből épp rálátott az előszobára, meg az ott rohangáló férjére, amint pocakját ide-oda tologatva tesz-vesz. Zakóban és alsógatyában.

– Zoknit nem mostál? – kiáltott ki a szobából.

Annabell a tenyerébe temette az arcát. Nem, azt talán tényleg nem. A zoknit most elfelejtette. Egész hétvégén ágyneműt mosott és fehér ingeket.

Feltápászkodott, és a szennyesládához lopózott, meg ne lássa a férje, mire készül. Kiválasztotta a legkevésbé piszkos zoknit, és odavitte neki.

– Büdös? – nézegette gyanakodva a férj.

– Nem büdös.

A férfi a konyhába ment, hogy kitöltse a kávéját, Annabell pedig visszaszédelgett a hálószobába. Ahogy ledőlt az ágyra, megint a tükörre tévedt a pillantása. Innen, távolabbról most úgy tűnt, a haja nem is sötétbarna, hanem színarany, és millió fényben szikrázik.

– Olyan régóta vágyom rád – suttogta Lorenzo, és magához szorította. Annabell imádta az ölelését, úgy érezte, ha megtehetné, sose bontakozna ki belőle. – Egy nap megszökünk innen, ígérem – folytatta Lorenzo, és ahogy szája a fülcimpájához ért, Annabellből minden erő kiszállt. Már látta is maga előtt, amint szerelme a kikötőben ringatózó kis hajóra segíti, aztán kibontják a vitorlát és elsuhannak messzire, hét tengeren is túlra egy lakatlan szigetre, ahol az a kedves, nádfedeles házikó várja őket. A kertjében őzikék legelésznek, és mindenütt csupa vadrózsa virít. Az öreg diófa ágán puha párnákkal bélelt hinta leng, abban ülnek esténként, és míg a naplementét bámulják, édes csókokban forrnak össze.

– Megkötnéd a nyakkendőmet? – lépett hozzá a férj. Még mindig alsógatyában volt, de már zokniban, és ügyetlen ujjaival a nyakkendője bogját bontogatta. – Nekem mindig túl rövidre sikerül.

– Mikor jössz? – kérdezte Annabell csak úgy, megszokásból.

– Későn. Nyugdíjas búcsúztató lesz. Ne várj meg.

Aztán még pár percnyi motoszkálás, csörömpölés, krákogás, és végre becsapódott mögötte az ajtó.

Annabell végigdőlt az ágyon. Újra a kis szigeten járt Lorenzóval, aki margarétákból font virágkoszorút illesztett a homlokára. Halványsárga fátyolruháját meg-meglebbentette a szél, kivillantak karcsú combjai. Nádszálnyi dereka hátrafeszült, ahogy Lorenzo újra meg újra megcsókolta. Micsoda csókok voltak ezek! Szívszaggató, égbe repítő, mámoros, mézédes csókok. A halhatatlan szerelem csókjai.

– Anyuci, éhes vagyok! Bekapcsolhatom a tévét? – mászott a hasára egy háromévesforma gyerek. Aztán a kisszobából felsírt egy még kisebb, tisztába kéne már tenni.

Lorenzo csak nagyon lassan engedte el a kezét, még sokáig összeértek az ujjaik a szivárványos ég alatt. Annabell hosszan bámult délceg alakja után, ahogy ellovagolt az erdő felé. A tisztás végén még hirtelen megfékezte fehér lovát és visszafordult, csak hogy újra búcsút intsen. – Sietek haza hozzád! Várj meg! – kiáltotta bársony hangján, ami szebb volt, mint ezer meg ezer hegedű muzsikája.

Feltápászkodott és lódult, hogy elkezdje a napot. Pelenkázás, etetés, öltöztetés, aztán irány az ovi, a közért, ebédfőzés, mosás, vasalás, aztán vissza az oviba, és még a postára is be kell szaladni...

De éjjel majd, ha minden elcsendesül, Lorenzo várja a telihold alatt, és erős karjaiba zárja…

Ez a cikk több mint egy éve került publikálásra.
A cikkben szereplő információk a megjelenéskor pontosak voltak, de mára elavultak lehetnek.

Ajánlataink

Olvasna még a témában?

Nyereményjátékok

Megfejtő

Kalandozzon velünk, legyen Ön is Megfejtő!

Facebook játék

Egy könnyű kérdés – egy fantasztikus nyeremény

A nyitólapról ajánljuk

Friss cikkeink

Hírlevél

Feliratkozom a Szimpatika hírlevelekre, ezzel elfogadom az Adatkezelési Tájékoztatóban olvasható feltételeket, és hozzájárulok, hogy a szimpatika.hu a megadott e-mail címemre hírlevelet küldjön, valamint saját és partnerei üzleti ajánlataival felkeressen.

Az űrlap kitöltése, az adatok megadása önkéntes.

A hírlevélküldő szolgáltatás nem támogatja a freemail.hu-s és citromail.hu-s címeket, ilyen címek megadása esetén hibák léphetnek fel!
Kérjük, használjon más e-mail szolgáltatót (pl: gmail.com)!