Szimpatika – Tévedhetek?

Mind gyakrabban tükröződnek a virtuális tér szabályai a létezésben, számítógépes játékosok lettünk, ha úgy tetszik. Bár a komputeres örökkévalósággal ellentétben még mindig csak egy dobásunk van, de járnak a bónuszok a korlátozott fizikális kiterjedés ellenére is; magasabb és magasabb szinteken teljesíthetünk, vagy újra kezdhetjük a folyamatot, kevesebb pontszám esetén. A vágyott teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy nem teljesen elölről, nem is ugyanazon a pályán, és nem is mindenki... Viszont egy új mítosszal gazdagabban, miszerint szép és új e teremtett világ, akár reális, akár digitális. Úgy legyen!

Ez persze a felhasználó stabil szemléletét feltételezi, azaz tilos a mérlegelés, nem beszélve a használat indokoltságának megítéléséről! A túlélés ösztöne a legbelsőbb parancsnak engedelmeskedik. Mért is válogatnánk hát a módszerekben, mikor egy klaviatúrával vezérelt kommandós fegyverarzenálja áll rendelkezésünkre a monitoron? Csak szerepjátékból ugyan, de minden eszköz adott, s annak használatát az említett cél szentesíti.

Vagy szembesíti, ha a valósághoz immáron a modell szolgál mintaként... Televíziós hírek szólnak tizenéves mészárosokról szüntelen, kik a program keltette ihletre hivatkoznak az utolsó szó jogán. Nos, igen. Ez is van. Viszont, másokkal és máshol történik az ilyen, nem velünk! Rendszerhiba, s a kivétel, kivétel nélkül, mindenkit erősít.

Hacsak nem a hiba válik rendszerré. Az ön- és közelemző szempontoknak immáron nem része a kétely, nincs az a bizonyos utolsó akadály, végső megtorpanás, hogy ne csak az érdek diktáljon a motivációkat illetően. Elolvadt az utolsó biztosíték, a cselekvést megelőző józan gondolat. Nem perspektíva a nem most, a nem itt, a nem így, a nem Én. Nincs alternatívája az akarat(osság)nak. Az érvényesülési szándék, a teljesítmény kényszere, és persze a félelem mindent visz. Hisz ezen, aggályoktól és fenntartásoktól mentes versenyszellem ajándékozhat meg a tévedhetetlenség isteninek vélt készségével, látszólag megoldva külső, még inkább belső konfliktusainkat. Adomány, s ha élünk vele, jó darabig nem lesz vita, annyi szent!

De meddig? Akad a stratégiában kockázat, nem is kevés. A mentalitás filozófiát teremt, az meg ideig-óráig álló idea-tákolmányok sokaságát, rövid távú, megalapozatlan sikereket, TOPzódva a pillanatnyi elismerések eufóriájában, hogy a végén, igazodva a bukás csúf természetrajzához, minden visszaüssön, kamatostul. Akár már saját életünkre, nem is beszélve a felnövekvő generációk jövőjéről... Fiaimnak, kik három- és hatévesek, jelenleg én vagyok a forrás, a világegyetem professzora, a tök jó fej felnőtt, személyesen. Hálás tekintettel kísérik minden mondatomat, annak ellenére, hogy igyekszem a kérdőjelekre már most felhívni a figyelmet. Nem könnyű feladat. Érzem, rohamosan közeleg egy másik valóság, hol majd apa lesz a béna, a vesztes, a lúzer és még ki tudja, hány, a szlengből ismert kifejezés céltáblája, amennyiben nem erőltetek egyfajta sikerreceptet, nem vetítem a tévedhetetlen felsőbbrendűség archetípusát gyermekeimnek. Bátran előre, tekintet nélkül – lehetőleg mások – veszteségeire. Már megint.

Emlékszem, nekem is csípőből jött a válasz jó ideig, ahányszor fejemre olvasták vállalhatatlan vállalásaim hiteltelenségét... A felfedezés romantikájába csomagolt hatalmi vágy számtalan erkölcsi gáton „átsegített”, nem volt kérdés a tükörbe nézve.

Nagy szerencsém, hogy vártak a túloldalon, hogy visszakergettek, ha kellett, nem egyszer felfedve saját gyarlóságaikat is mestereim, így mutatva példát az elfeledett felelősségről: tévedni emberi dolog, de a tévedést beismerni, egy másik.

Köszönet hát a töprengőknek, a hezitálóknak, a habozóknak, hogy megtanítottak a kétkedés művészetére, hogy döntéseimet, saját megkérdőjelezhetetlenségem aspektusa helyett, hiányosságaim tudomásulvételével hozzam.

Túl a moralitáson, megajándékoztak mások nézőpontjainak, képességeinek felismerésével, és ez már az anyagi síkon is mérhető profit. Jó vastagon!