És mit javíthatna depresszív közállapotainkon néhány vágyott magyar arany így, a londoni olimpia kapcsán, ha már (mi is) oly büszkék szeretnénk lenni? A hatalom, legyen szó állami, nagyvállalati felelősségről, köztudottan sokat fektet a PR-ba, muszáj reklámoznia önmagát, a terméket vagy esetünkben az országot, amelyet képvisel. Ezzel nincs is semmi baj. Kérdés, hogy a fenntartható image okán mely „műfajok” kerülnek látószögébe? Vagy valami másról van szó?
Tudom, a foci profi, az olimpia amatőrnek látszó, szintén dollármilliárdokat termelő gépezet, a legújabb időkben szokás is egy lapon emlegetni a kettőt. De most muszáj! Merthogy annyira aktuális: mi lett volna, ha a sugallt vagy ajánlott finanszírozási iránnyal ellentétben, az egyéb ágazatok költségvetési erősítése a fontosabb, amennyiben nemzetközi megítélésünk deficitje a tét?
Természetesen minden tisztelet kijár az Aranycsapat szellemének, de ugye ott a többi is, mi több, komolyabb esélyekkel és kevesebb erkölcstelenséggel manapság. Annak ellenére, hogy immáron a sportérmekhez is három dologra van szükség, majdhogynem függetlenül a tehetségtől, az akarattól, pedagógiától meg a sok közhelyes eszmétől, mit felsorolni illik.
Khmmm... ha már háború, félve asszociálok mániámra, a kulturális frontvonalra, de ott aztán csaták tömkelegét nyerhetné meg „e lángoktól ölelt kis ország” (ahogy azt egy zsidó származású magyar költő írta volt, hazaszeretetét kifejezendő – jegyeztetik fel zárójelben a tolerancia ínségének idején). Annak büdzséjét bizony vastag filccel lenne kívánatos aláhúzni az említett kényszer okán, mert a területen valóban egyedülállóak vagyunk, akár a múlt szépsége, akár a jelen készsége kerül bemutatásra! Még egy darabig. Mert a magas művészi elhivatottság és igény könnyedén „megzuhan” ám a megélhetési harcban, és már most érezhető tartalomszolgáltatásának (/tartalmának???), valamint közönségének erős korrodálódása.
Ezen folyamatok konstatálásához persze nem kell azonnal a magasban szárnyalni, elég egy alantas gyermekprogram, hol jól fut a program, kicsiny agyakba látványosan táplálva a jövőt. Nagyobbik fiam első moziélményét egy húszperces, rá mint célközönségre szabott reklámdömping vezeti fel, ő a káprázattól, én a döbbenettől nem látok. Miként kerül alig negyed óra alatt önellentmondásba minden divatos tétel: a fogyasztás ösztönzése, a nemzet őrlődése, a gazdaság beindulása, az értékek pusztulása, és hogy nem minden arany, ami fénylik, csak hogy ki ne hagyjam a ziccert! Remélem, Londonban sem fogják a magyar sportolók, ha tehetik, mi több, biztosak lehetünk benne, hogy a részükről mindent elkövetnek majd. Mi meg minden hibát a helyzetek és személyek megítélésében: szentségelünk a képernyők előtt felemlegetve rozsdált dicsőségünket, nosztalgiaválogatásokon mélázunk, szakértők szavaiból szövünk összeesküvés-elméleteket, szövetségi kapitányok, szakvezetők, edzők fejét akarjuk, bezzegezünk és egyáltalánozunk bús haraggal. Pedig? Minden a jó ritmusérzék és súlyozás kérdése, ahogy Xavi labdája megtalálja Fábregast a kulcspillanatban, és kasztíliai, asztúriai, aragóniai, andalúziai, de tán még okszitán és baszk is egymás nyakába ugrik örömében. Szemmel láthatólag gyakorolták egy jó darabig. A passzt is, a pózt is.
Jó lenne tudni végre, hogy kik vagyunk valójában, hogy mi az üzenet, és mit szeretnénk, ha gondolnának rólunk? Kívül-belül kommunikálni valami közöset, legyen az sport, tánc, film, színház, muzsika, vagy akár a kirakott bűvös kocka, legyen mindegy. Csak legyen. Nem kicsi, nem savanyú. Mi az?