Szimpatika – Tévhitek a szerelemről

A torony ablakából kihullatott zsebkendő szimbolizálta ezt az érzelmi rajongást, a lovag szexuális élete mégis a feleségével zajlott leginkább, akivel testi, pénzügyi, gazdasági, pedagógiai szövetségesek voltak. A mellékesen létező rajongó szerelemért pedig lehetett párbajozni, meg lehetett halni érte. Volt olyan középkori nőtanácskozás Párizsban, mely kimondta, hogy a házasság és a szerelem kizárja egymást, nem lehet és nem is szabad összekeverni őket.

A szerelmi házasságok több mint fele öt éven belül felbomlik, és ha valaki becsületes, elismeri, hogy a régi érdekházasságok, házasságközvetítők által összehozott együttélések tartósabbak voltak. Ennek egyik fő oka, hogy a modern társadalomnak nincs meg az „otthonom a váram” életérzése: el lehet lenni család nélkül, szingli módon is, még a gyerekneveléshez sem feltétlenül kell apuka. Megnőtt az egyén társadalmi szabadsága, biztonsága, és lecsökkent a család szociális biztonsági funkciója.

Harmincas éveimben jártam Indiában, ahol egy ottani ismerősömmel beszélgettem, és megkérdeztem, miért nincs ott olyan sok válás. Egyrészt, mert az a társadalom kiveti magából az elvált nőket, másodszor hisznek a reinkarnációban. „Elviselhetetlen a feleségem. Elválok tőle? De hát akkor a következő életemben megint jön!” (Ez annyira komoly, hogy indiai fegyintézetekből 25-30 évre ítélt fegyenceket engedtek haza egyhónapos szabadságokra a családjukhoz, és ennek leteltével vissza is mentek a börtönbe – mindezt egy olyan országban, ahol nem volt lehetőség a személyi azonosításra. Miért jön vissza? – kérdeztem a smasszert. „Uram, ölt, nem akarja átvinni a következő életére.”) A legfontosabb azonban – mondta a barátom –, hogy nálunk két ismeretlen ember kötött házasságot, méghozzá lehet, hogy még gyerekkorukban, amikor először látták egymást életükben. Elkezdtek együtt élni, szexuális életet folytatni, és lassan elkezdtek feljönni a nulláról egy magasabb, elfogadhatóbb szintre. „Ti egy szerelem csúcsán köttök házasságot, ahonnan csak lefelé lehet jönni”, mondta.

Eötvös József írja naplójában, hogy a házasság nagyon jó dolog, csak kicsit sokáig tart. Ez tényleg így van. Egy ókori, középkori házasság addig tartott, amíg a feleség bele nem halt valamelyik gyerek szülésébe, amíg a férj el nem esett a törökkel vagy a tatárral, a labancokkal, az osztrákokkal vívott csatában, vagy amíg a pestis- vagy kolerajárvány el nem vitte mindkettejüket. Egy ilyen kapcsolat nem tartott 50-60 éven át, az emberek is rövidebb ideig éltek.

„Majd a szerelem átalakul szeretetté” – hangzik a frázis. Vagy igen, vagy nem, sőt: elviselhetetlenné, idegenné válhat a kapcsolat végszavakkal, önismétlésekkel. Ilyenkor jön a válás. Ha király lennék, az volna az első rendeletem, hogy egy házasság öt évre szól, ezután magától megszűnik, ha pedig hosszabbítani akarnak, akkor jöhet az újabb öt év. Erre az emberek szeme fel szokott csillanni, de aztán azt kérdezik: na és a gyerekek? Én azonban nem hiszek azonban a közhelyekben, hogy a szülő vagy az anya hivatalból szereti a gyerekét, hiszen elég sokat dolgoztam olyan gyerekekkel, akiknek abból ered minden bajuk, hogy nem szerették, nem szerették megfelelően, vagy nem szerették eléggé. Tágra nyílt a szemem, amikor fiatal koromban egy orvosnő körbevezetett az újszülöttosztályon, és közölte, hogy a kisbabák többsége azért beteg, mert ciróka-hiánya van, pedig igaza volt. És ugyanígy a felnőttek is belebetegszenek, ha nem kapnak elég szeretetet, törődést – márpedig hivatalból nem szeretjük egymást. Lehet, hogy nagy barátság és összetartozás bomlik ki a szerelemből, de ugyanígy meg is utálhatják egymást a felek.

Az igazi szerelem szenvedély. Ritkán támad fel az emberben. Nem szabad minden tetszést, megkívánást, flörtöt kinevezni szerelemnek, hogy megfeleljünk a hamis utasításnak: színvonalas nő vagy férfi csakis szerelemből fekszik le valakivel. Igaz ez? Sokan nem is tudják, hogy a valóságban milyen a partnerük, mert a szerelemben mindenki a legszebb arcát mutatja, engedi, hogy ráképzeljenek nagyszerű tulajdonságokat, és akkor a partnerük tulajdonképpen a saját fantáziáiba szeret bele.

És igaz-e, hogy szerelemben mindent szabad? Hát nem. Szerelemben sem szabad értelmetlen szenvedést okozni, vagy nem csillapítani valakinek a fájdalmát, ha módunkban állna! Mert ez a két dolog az igazi bűn.