Szimpatika – Illúziólista

Tisztelet a kivételeknek, de jó, hogy nem! Félni az Istent, vagy érteni – két attitűd. Felfogni a mindenség felfoghatatlan csodáját, aztán elhelyezni magunkat benne – megint csak. Tán félünk belegondolni, hogy a kérdés – legyen bár transzcendens a szemlélet, vagy immáron egzisztenciális – mélyen, legbelül, kimondatlanul, de ugyanaz maradt! Mi történik a fél tucat, munkával, no meg boldogsággal és boldogtalansággal töltött évtized végén? Mivé lesz a szellem, ki és mi várja majd, ha már elfáradt a test hordozni terheit? A mennyek országa, vagy a poklok pokla; egy újjászületés lehetősége, vagy annak büntetése; esetleg a nagy büdös semmi? Ez bizony, viselt dolgaink tükrében, kifejezetten nyomasztó felvetés, bármely korszakban.

Na de manapság? Az anno autentikusnak gondolt válaszok rendre korrodálódtak, így fel sem merül már a létezés okainak hosszú távú értelmezését firtató küszködés, nem beszélve tetteink súlyának hasonló léptékű mérlegeléséről. Ugyan már, kérem! Egyszerűen nem téma. Miért? Csak. Mert jólesik, kielégít, elvarázsol az, ami van. Az individuum hódító kultúrájában – hol az ember már nem pusztán az életben maradásért küzd, hanem annak minőségéért – a világegyetem jelen idejű. Most élsz, nem máskor! Az üdvösség házhoz jön, várni sem kell, a búcsúcédulák azonnal beválthatóak, amennyiben van belőlük elég. Van?

Gondolnánk, nincs, és hogy az efféle életérzés finanszírozása csak a kiválasztott keveseknek adatik meg. A trendek, brandek, márkák és védjegyek rotációja láthatóan mindennapos, akár a hozzájuk társított filozófiáké. A szlogenek azonban másról árulkodnak. Ma a társadalom egésze kap meghívót, és nyerhet bebocsátást a paradicsom mesterséges szentélyeibe! Ki lett nyilatkoztatva, hogy „mindenkiben ott a remény”, és „ha egy ajtó bezárul, kinyílik egy másik”, illetve, hogy „a döntés egy lehetőség”, miközben „a lehetőség maga a döntés”. Ha valami őszinte és csodálatos... Akad-e ember, aki tudja, akarja követni a manipuláció ilyetén csapásait egy infokommunikatív világ életveszélyes dzsungelerdejében?

Van, és rengeteg! A fogyasztói értékrend legnagyobb találmánya az illúzió illúziója, azaz a felkínált esély, a feltételes mód felelőtlen ígérete. Ahol a semmi is terítékre kerülhet. Akad példa és választék errefelé is bőven: énekel, színészkedik, politizál, vagy ha még az sem megy, hát celebritás egy teljes nemzet, követve a mutatott mintát. Itt bárki lehet bárki! A médiumok fénykapui éjjel-nappal nyitva állnak, hogy az önként és dalolva, de leginkább ingyenesen szárnyaló, kritikátlan tömeg áradhasson a hívogató pislák felé. Lám, a remény fal fel utoljára…

Rémes, hogy ne lenne rémes az egész, és talán leginkább az, hogy mi magunk vagyunk partnerei, mi több, eltartói a folyamatoknak. Mi vagyunk a felhasználók, az úgynevezett nézettség és hallgatottság, a vásárlók, ad abszurdum, értünk történik minden! Ha nem is ebben a kontextusban, de rólunk szólnak az értekezletek, rajtunk mérik a mérhetetlent, s talán röhögnek is nem egyszer felvett szokásainkon… Mi lennénk hát, kik kétely nélkül bámulnak végig egy parfümreklámot, annak ellenére, hogy a termék a televízió képernyőjén keresztül csak azon érzékszervünkre nem gyakorol hatást, amivel választanánk?

Mi lennék, akikre a minősíthetetlent is rá lehet sózni, mert kilós áron van? Mi ragaszkodunk az elillanó csodákhoz, mert a szebb, a nagyobb, a modernebb tanúskodik elképzelt státuszunkról?

Sajnos. Ezek vagyunk, egy vagy több ábránd rabjai. Életünket kívánjuk meghosszabbítani, semmi mást, és ennek egyetlen módját vélelmezzük hitelesnek: ha minél inkább kőbe véssük azt, ami nem konstans… Hiábavaló vállalkozás, tudjuk, érezzük, de ugyanakkor szembenézni a mulandóság fenyegető jövőképével nem fűlik a fogunkhoz. Kár.

Kár, hogy a lélek még így sem, már úgy sem lát perspektívát az örökkévalóság roppant folyamataiban.

Lassan mindent tudunk az élet csodájáról, de körforgása megemészthetetlen az ego aspektusából.

Pedig „sok van, mi csodálatos”…