Ritka magyar

Mert „Itt valahol, ott valahol,/ Esett szép szomorú fejekkel/ Négy-öt magyar összehajol.” Ezért is. No meg azért, mert esik egymásnak is, hogy ne feledjük az ősi – hozott, kapott, vitt, képzelt – átkot: ha van magyar barátod, nincs szükséged ellenségre!

Ezt már az angolok tartják rólunk, amúgy közmondásosan, nyilván tapasztalati úton szerezve annak igazságtartalmát, hogy máskor tátott szájjal könnyezzenek meg egy dalt, firtatva annak eredetét. A miénk, vagy azzá lett, válaszolhatnánk. A gyerekjátékokban fennmaradt „Süss fel nap” sámán kántálástól a pentaton skálákon át az Akácos útig... A táncainkkal együtt, felelhetnénk. A moldvai kör-térformákban még élő, kora középkori közösségi rendtől a kalotaszegi legényes individuális virtusán keresztül a csárdásig... Bocsánat, Chardasig. A feltételes mód vagy a zavartan félszeg replika oka a tudatlanság: mi magunk sem ismerjük, mi ez az egész. Népi dzsadzsa, ahogy kedvenc értelmiségi barátaim tartják számon.

Jelzem, a számonkérő oldal sem jobb. Javaslok hát kedves mindannyiunknak súlyos önvizsgálatot, tessék tesztelni azt a hőn áhított identitást! Mindenki soroljon fel, mondjuk, három népdalt, megjelölve a tájegységet, azok eredetét, stílusát illetően! Esetleg ugyanennyi tánctípust? Jellemző módon, a „legnagyobbak” állnak vöröslő fejjel a szégyen szőnyegének rojtjait rugdalva. Nem csak most, máskor is. Hát még, ha tudnák, hogy mindez annak a viharos, soknemzetiségű történelemnek a hozománya, melynek során hol kényszerből, hol hálából, de sokan vallották magyarnak magukat. Szóval, ha úgy tetszik, a teszt így teljes: mindenki soroljon fel három, csak ezen a hosszúsági és szélességi fokon jellemző rasszjegyet...

De dicsérni jöttem, nem temetni (sic!), örülni annak, ami van. Mert most van! Vagy lehet. A Duna Tv és a Hagyományok Házának közös népzenei, néptáncos vetélkedője, a Fölszállott a páva megkezdte újkori televíziós karrierjét, egy több évtizedes hiányt pótolva a vezető médium főműsoridős felületén. Igen, lesz benne zsűri, kiesés, dráma, és magam fajta pojáca is. Nem ettől az, ami. Valami másra képes! Bemutatni, hogy a gyökerek kapcsán nem múltról, a jelenről beszélünk, nem poros polcok feledett tanulmányairól, hanem azok kézzelfogható valóságáról, élő, lélegző kultúráról, ráadásul hús-vér emberek tolmácsolásában. Egyetemistákról, kik újra tanítják a srácoknak nagyapáik táncait, bérből és fizetésből élőkről, kiknek hangszerkezelési technikáját klasszikusok csodálják, együttesekről, kik nemzetközi fesztiválok közönségét nyűgözik le olykor, ha pénztárcájuk fedezi az utazás költségeit. Akik a szabadidejükben csiszolnak tökéletesre egy gondolatot, csakúgy, mint névtelen elődeik évszázadokon át.  Mert a civil nem amatőr, és az amatőr sem dilettáns. A lehetőségek hiányában szorul a perifériára...

Nyelvében él a nemzet, de nem üres szólamaiban, holmi nemzeti összetartozás ürügyén. Összetartozni kulturálisan érdemes, még inkább kulturáltan. Ezt saját kultúránk evolúciója tanítja, mégpedig példásan, miként válik közös platformmá a sors úgy, hogy ott az értékrend azonosít. Ezt most mindenki megtapasztalhatja, ha veszi a fáradságot lemondani a fáradtságról. Szóval próba, szerencse: „Látjátok ezt a táncot? Halljátok-e zenét?”