Szimpatika – Hormonterápia a 2-es típusú diabétesz kezelésére?

A diabetes mellitus előfordulási aránya világszerte 2,8%, mely kb. 171 millió cukorbetegségben szenvedő egyént jelent. Megbízható becslések alapján elmondható, hogy 2030-ra a diabéteszes betegek száma el fogja érni a 366 milliót. Az 1-es típusú diabetes mellitus (T1DM) az összes esetnek kb. 10%-át teszi ki, a fennmaradó hányad túlnyomó része az idősebb korosztály betegsége, a 2-es típusú diabetes mellitus. Míg az előbbi fiatalabb korban fellépő, autoimmun kóreredettel jellemezhető betegség, mely a hasnyálmirigy β-sejtjeinek gyors és teljes pusztulásával jár, addig utóbbi a sokkal komplexebb metabolikus eltérésekkel jellemezhető diszfunkciók összessége. 1-es típusú cukorbetegségben, β-sejtek hiányában az egyetlen terápiás lehetőség az inzulinkezelés, ezzel szemben a 2-es típusú formában az inzulinrezisztencia dominál, ennek következtében relatív inzulinhiány áll fenn, melyet nem kell szükségszerűen inzulinnal kezelni. Az alábbiakban ismertetett kutatás eredményei alapján a kutatók azt feltételezik, hogy a 2-es típusú diabetes terápiájába az eddig ismerteken kívül más módon is beavatkozhatunk.

Létezik ugyanis egy, az inzulinrezisztencia hatására, elsősorban a májban, kisebb mértékben a zsírszövetben termelődő hormon, amely a hasnyálmirigy β-sejtjeit fokozott osztódásra készteti. Douglas Melton és segédje, Peng Yi egereken folytattak kísérleteket: kíváncsiak voltak arra, milyen metabolikus válaszreakciókat mutatnak azok az egerek, amelyek szervezetében mesterségesen inzulinrezisztenciát idéztek elő. A kísérletek és az eredmények értékelése során felfigyeltek az egerek β-sejtjeinek fokozott osztódására, melyből arra következtettek, hogy lennie kell egy olyan szignalizációs útvonalnak, mely inzulinhiány esetén növeli a hasnyálmirigy inzulintermelő sejtjeinek proliferációs rátáját.

Ezután már kifejezetten a fokozott osztódást kiváltó faktorok után kezdtek kutatni, az inzulinrezisztenciát pedig egy specifikus inzulinreceptor-antagonista fehérje, az S961 intravénás adagolásával váltották ki. Abban az esetben, amikor a kutatók β-sejtek in vitro tenyészetére injektálták a gátlófehérjét, proliferatív jellegű változást nem sikerült megfigyelniük. Emiatt feltételezték, hogy az in vivo működő folyamat hátterében az állhat, hogy egy másik szerv kompenzatorikus betatrophin szekréciót indít meg, mely a vérárammal a hasnyálmirigybe jutva fokozza a β-sejtek osztódását.

Melton és munkatársa DNS-microarray technikával térképezte fel a génexpressziós mintázatot azokban a szövetekben, melyek kulcsszerepet játszanak a diabétesz során bekövetkező metabolikus változásokban. Az eredményekből pontosan meg tudták határozni azt a gént, mely a májban, illetve a zsírszövetben fokozott aktivitást mutat az inzulinrezisztencia fennállásának kezdeti szakaszában. A gén egy 198 aminosavból álló fehérjét kódol, mely a β-sejtek osztódására kifejtett hatása következtében a betatrophin nevet kapta. A kutatás további fázisában, az izolált betatrophin egerekbe történő injektálását követően az állatok mindegyikében a β-sejtek intenzív osztódása indult meg.

„A betatrophin β-sejtekre gyakorolt pontos hatásmechanizmusa természetesen egyelőre még tisztázatlan, de a felfedezés mindenképp megnyitott egy új kaput a diabetes jövőbeli terápiáját illetően”– mondta Douglas Melton, aki elképzelhetőnek tartja, hogy a betatrophin-kezeléssel nem lesz szükség napi szintű inzulinadagolásra, sőt, az inzuint akár teljesen el is lehet majd hagyni. „Nem kizárt, hogy a jövő cukorbetegeinek hetente, havonta, vagy akár csupán évente egyszer kell majd betatrophin-terápiában részesülniük” – véli a kutató.

forrás: Takács Máté, https://semmelweisfigyelo.hu/