Szimpatika – Az önmegtartóztatás dicsérete

Egyetlenegy, fél áron kínált, most akciós „ki ne hagyd” termék sem érdekel.

Önmegtartóztatásra vágyom.

Ilyenkor, tél végén, tavasz kezdetén rám tör az egyszerű, tiszta élet utáni sóvárgás. Nem akarok vásárolni. Nem akarok reggel kávéval kelni, össze-vissza enni.

Böjtölni akarok.

Nem kívánom a pogácsát, a tál salátát, a szelet húst, vagy hamburgert, pizzát, darabka sajtot – mikor mi jön szembe velem. Nem akarok a kocsiban, vezetés közben enni. Se állva a frizsider előtt. Nem akarok egy darabkát letörni a virsliből, sajtból, se állva falni, miközben berakom a szennyest a mosógépbe. Elegem van abból, hogy ha fogyókúrázom, nem eszem semmit, amikor nem fogyókúrázom, megeszem mindent. Rántott hús panírját, meg töltött káposztát erdélyi módra, hidegen. Miközben tudom, hogy az emésztőrendszerben keletkező és felszívódó mérgek betegítik meg az embert. Ezek teszik idő előtt öreggé és csúnyává.

Nyilvánvalóan ezért vagyok csúnya és öreg.

Vagyis: böjtölni kell.

Így tettek őseink, így tesznek az állatok, ha betegek, sőt a kisgyerekek is, ha elkapnak valami vacak fertőzést. Így tesznek, amíg el nem rontjuk őket. Az emberiség történetében, a vallások mindegyikében jelentős szerepet tulajdonítanak a böjtnek. Az iszlámban a hívők öt fő kötelessége közül az egyik a böjt. A hinduizmusban a böjt a tisztátalan állapotból való megszabadulás egyik eszköze. Például. De említhetném a nagy világvallások bármelyikét.

Böjtölni kell hát.

Nem könnyű. Bár mondhatom, hogy immár tizenöt éve rendszeresen csinálom, mégsem... De azért egyre könnyebb.

Sok múlik a helyen, a körülményeken. Ahová én járok, amikor rámtör az önmegtartóztatás, a böjtölés utáni vágy, Magyarország egyik legszebb helye. A Dunakanyar fölött, a visegrádi fellegvár alatt, a pilisi erdő közepén bujkál. Száznégy lépcső vezet a házig, ahol ilyenkor lakom. A teraszról kizárólag fák borította dombokat látni. Éjjelenként szarvasok lépteit hallani, hajnalonta fenyőrigók, világoskék kabátos cinkék, fekete- és sárgarigók vitatkoznak a fák ágain. Mire felkel a nap, a ház körül minden macska, szám szerint legkevesebb nyolc, már jóllakott, s minden böjtös felébredt. Az asztalon gyógyteák, a konyhában fő az aznapi zöldségleves.

Sok múlik az emberen is, aki a böjtöt vezeti.

Az asszonyt, aki több mint tizenöt éve, tíznapos turnusokban léböjtkúrákat vezet, régóta ismerem. Arádi Antóniának hívják. Különös asszony. Az a fajta, aki bármibe fog, sikeres. Ő volt Európa egyetlen női motorcsónak-versenyzője. Ötvenegy éves korában ugrott életében először ejtőernyővel. Daganatos betegségben szenvedő férje miatt hagyott föl minden üzleti tevékenységével. Kitanulta a Gerzson-kúra vezetését, a gyógynövények titkait, a természetgyógyászat sok ágát. Két év halasztást sikerült férje számára kicsikarnia a haláltól.

Amikor férje végül meghalt, úgy érezte, életében először alul maradt. Feladta. Altatókkal és nyugtatókkal kövezett útja egészen a pszichiátriára vezetett. De Antónia felállt. Egy vidéken tartott léböjtkúrával kimosta magából a mérgeket. A tisztító böjt annyira jót tett neki, hogy úgy döntött, ezentúl léböjtkúrák szervezésének szenteli az életét. Vendégei évente rendszeresen visszatérnek. Néhányan évente kétszer is. A hely ideális. Az erdő mélyén nincs kísértés, nincsenek vendéglők, boltok, pékek. Csak csend, városi tüdő számára szinte metszően tiszta levegő, és ameddig a szem ellát, fenyőerdők és nyugalom.

A Buchinger-kúra kilenc napja alatt a vendégek csak zöldség- és gyümölcsleveket, gyógyteákat és nyákokat kapnak. A házban nincs egyéb élelem. Nem lehet a frizsiderbe nyúlkálni, nincs csokoládé a fiókok mélyén, se maradék keksz, ropi, egyebek. Van viszont masszázs, nyirokrendszert serkentő fáslizás, szauna, torna, kirándulás, korai ágyba bújás. És vannak nehéz napok. Az első kettő biztosan. Ami engem illet, nekem rendszerint két rossz napom van. Szervezetem mindent megtesz azért, hogy ellenálljon. Morog a gyomrom, fáj a fejem, és utálom magam. Aztán a harmadik-negyedik nap reggelén különös dolog történik. A fejfájás, az éhség megszűnik, a fejem kitisztul, és valami érthetetlen jókedvem kerekedik. A mozdulataim lelassulnak, a csendes pihenő alatt úgy alszom, ahogyan régen gyerekkorában aludt az ember. És kipihenem magam valóban. A szervezetben az egész, hosszú év során felhalmozódó felesleges tartalékok, kóros anyagcsere-termékek lebomlanak.

Így történik ez minden évben.

Nem csoda hát, hogy amint pislákolni kezd a tavasz, úgy érzem: elég. Nem akarok vásárolni, összevissza enni, kávéval kelni, szmogban fuldokolni.

Böjtölnöm kell.

Végül is április eleje van. Éppen itt az ideje.