Barterbarátság

Szükség idején végképp, és immáron az is ordít mindennapjainkból. Kétségtelenül. Nem a recesszió, a válság, a dekonjunktúra vagy más, közgazdasági körülírása a feltételezetten karcsú jövőnek, hanem a jelen idejű kényszer. Kényszere az önfenntartásnak. Láthatatlan hálót sző a nyomor, észrevétlen akadhat rajta fenn, mit szépítsük, bárki. Bármikor. A nemrég még szikrázó nagyáruház évindító leárazásnak álcázza a végkiárusítást, prémiumkategóriás termékek porsziluettjeit őrzik a kibelezett sztenderek, s mi magunk is hozzápusztulunk a látványhoz, mint megannyi katasztrófaturista. Hát, ennyi volt.

Mennyi? Rengeteg. Már a pénz, mit a fogyasztás ezen máglyáján hamvasztottam el, bedőlve színes, szagos szlogeneknek, a 999 forintokban végződő árképzésnek, a polclabirintusnak, hogy a végén még törzsvásárlói kártyám is legyen, hozzátartozói öntudattal. Részben ennek köszönhető, hogy megkönnyezem a vesztes háború hadifoglyaiként láncdohányzó alkalmazottakat a bejáratnál, részben annak, hogy valóban hátborzongató az élmény. „Eper Puncs Háború Csokoládé” – ugrik elmémbe Örkény egypercese, mert ugye, humorérzék nélkül mire is mennénk?

Nem beszélve a reményről! Mondhatnám, hogy alkalmazkodjunk, barátaim, mint afféle evolúciós csúcsteljesítőkhöz illik, hisz' rászolgáltunk a címre, nem egyszer! A helyzet azonban az, hogy még erről sincs szó, „csak” szokott módján fordul körbe a múlt, ismét. Így nem fel-, hanem megtalálni kellene valamit – ha nem is széteső rendszereinkben, de mikroközösségeinkben feltétlen!

Valamikor az ókor hajnalán az önellátó gazdálkodás ősközösségeit a már említett árucsere váltotta fel, mint a szükségleteket kielégítő kereskedelmi forma. A különböző termékek előállítására szakosodott csoportok más produktumokat termelő csoportokkal vették fel a kapcsolatot, így hozva létre az üzlet egy korai formáját, hogy aztán a többi már történelem legyen. Vaskos, izgalmas és véres, ahogy írva vagyon... Mégis, ezen prehistorikus ökonómiai kommunikáció időről időre visszaköszön, hogy az értékmérőként definiált, de szintén ciklikusan hitelét vesztő pénzt kizárja a partnerségből. Manapság például a barterszerződés felel meg nyomokban a historikus előzménynek, a kor összes gigagazdasági szofisztikációjával elhalmozva, forgalmi értékükön számolva a cserealapokat.

Túl azon, hogy az előző bekezdést csak akkor értem, ha muszáj, engedtessék meg a folyamat halandó érzelmi vonatkozásait kidomborítanom, a téma szakértői iránt táplált minden tisztelet mellett!

Mert miként is elemezhetném édesapám munkájának GDP-vonzatát, mikor a hetvenes évek derekán a nyakába csapott vágott báránnyal honorálta koreográfiáját a csóró falusi együttes, mi meg azt ettük majd' egy hónapon át? Hová könyvelhetném, hogy nemrégiben, követve hát a felmenői hagyományt, egy egész lecsónyi friss zöldség volt a tiszteletdíja, hogy megnyitottam egy kiállítást, a művész veteményeskertjének jóvoltából? Íze a számban, értéke a szívemben. De nem csak ott!

Buenos Aires sokat próbált polgárai, felelős állami irányítás hiányában, cserekereskedelemre rendezkedtek be; egy firenzei étteremben konyhai alapanyagokkal fizethetik ki számlájukat a vendégek; terjednek az értékcserét segítő platformok Magyarországon. És ez már több mint a soraimból áradó naiv okoskodás.

Legyen bár a szemlélet un-, pre-, pán- és mindahány ortodox, a létezés relevanciája túlmutat az íróasztalok számításain. Egyszerűen van, és talál módot a fennmaradásra. A szükség törvényt bont. Hát még ha emocionálisan is motivált.

Ha „...mind a ketten várjuk azt az elfogyott, elhagyott, elrabolt, ellopott, egy-két elfelejtett szót”!