A szexfüggőség már nem betegség, a hiszti azonban igen

Számos ponton megváltoztatta az Amerikai Pszichiátriai Társaság a mentális rendellenességekről szóló referenciakönyvét. A mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyve utoljára 1994-ben esett át komolyabb változtatásokon.

A módosítások szerint nem számít többé betegségnek a transzneműség, ugyanakkor az újonnan betegségnek minősített viselkedések között van például az evésroham, a felhalmozási kényszer, de a bőrcsipkedés és a kényszeres vásárlás is.

Helyet kapott a „pszichátriai bibliában” az akut hangulatkontroll-zavar is, amelyet olyan gyerekek esetében diagnosztizálnak, akik legalább egy éven keresztül, hetente legalább háromszor súlyosan „hisztiznek”. Ezt a röviden DMDD-nek (Disruptive Mood Dysregulation Disorder) emlegetett állapotot korábban már számos kritikával illették a szakemberek, mivel az olyan „zsák”-kategória lehet, amelybe számos viselkedéstípus belegyömöszölhető – akár az is, ha egy gyerek kiborul egy elvesztett tárgy miatt, vagy ha nem írta meg a házifeladatát, illetve ha dühös, mert szétbomlott a copfja.

A depresszió meghatározása szélesebb értelmezést nyert, mivel a közeli hozzátartozó elhunyta immár nem kizáró tényező.

Bekerült a mentális betegségek könyvébe egy rendkívül ritka tünet, a bőrcsipkedés – vagyis a bőr kényszeres tépkedése, mely szövetkárosodással jár. Az ennél sokkal gyakoribb hajtépés már nagyon régen szerepel a listákon.

Annak ellenére, hogy a pszichiátriai kamara tagjainak nagy része szorgalmazta, nem lett önálló kórkép az ún. „hiperszexuális zavarból”, vagyis a szexfüggőségből. A mostani változtatásnak hosszú távú hatásai lesznek: a kérdés ugyanis, hogy mi számít mentális betegségnek, sok millió ember életét befolyásolhatja.

David Kupfer pszichiáter, a DSM-V szerkesztőbizottságának elnöke megállapította, hogy a jelenlegi kézikönyv szám szerint ugyanannyi zavart listáz, mint az előző. Ezzel cáfolta a korábbi kritikákat, amelyek szerint a pszichiátria a DSM-V-tel növekvő számban megjelenő, a személyiség részének tekinthető tulajdonságot és viselkedést patologizál, és ezzel szükségtelenül gyógyszeres kezelésre ítéli ezeket az állapotokat.

Gyakorló pszichológusi véleményem az, hogy minden olyan zavar betegség, amely megkeseríti a páciens vagy a környezete életét. Nevezhetjük ezeket bárhogy: ha kóros mértéket öltő viselkedésformák, akkor vagy az illető személyt, vagy a környezetét zavarni fogják. A szakemberek egyébként sem tudnak az esetek többségének egzakt, kizáró diagnózist adni: többnyire zavarok és kényszerek együtteséről beszélhetünk, amikor már szakember segítsége szükséges.

Borsos Kőszegi Erika

forrás: www.elomagazin.com