Szimpatika – Ünnepszüneti nap

Az ünnep a mítosz kultusza. Volna. A pillanat, mikor például emlékezhetnénk fajunk nagybetűs eseményeiről, esetleg önnön múltidőnk apró dicsőségeiről, csupán egy egyperces néma levegő-visszatartással… Hogyne. Manapság, tisztelet a kivételnek, nincs ilyen, ha – legyen szó egyénről, közösségről – a természetes, tiszta, önszerveződő, no meg az utólagos ideológiáktól mentes kultuszt tartjuk számon ünneplésként. Úgy fest, magunk sem gondolunk túl sokat magunkról… És másokról sem.

Zavarba ejtő, ráadásul koedukált cinizmussal vágott pofán március elején a Nemzetközi Nőnap, és bizony a kokárdám láttán is kapok évek óta hideget, meleget az említett hónap idusán. Tüntető hallgatással reagálnak volt osztálytársaim az esetleges évfolyam-találkozó hírére, és már most sejtem, nem könnyen találok majd partnert egy spontán ölelésre az Emberszeretet Világnapján. Vakon pásztáznak a tekintetek manapság: minek örülsz? Bocs, legalább megpróbálok. Hogy ne őrüljek meg. Holott veszteség adódik elég a magam szintjén is, őszintén el tudnám képzelni hiányukat! Én is könnyedebben, egyszerűbben, mi több, következetesebben élhetnék deficites ügyeim nélkül. Csak úgy, mint a koldus, és csak úgy, mint a királyfi (sic!). Hiszen van itt dolog, mindenkinek. De ezért ne legyen okom az ünneplésre? Ezért! Érkezik csípőből a válasz. Problémáim prioritást kell hogy élvezzenek! A problémáim a létezésem – jelzi a világ, lépten-nyomon. Rendben, tolom! Még vélt, vagy valós sikereim okán sem dicsekszem, annál inkább panaszkodom, nem szalasztok el egyetlen alkalmat sem, hogy hangot adjak elégedetlenségemnek, fáradságomnak, áldozathozatalomnak. Felelősöket keresek néha névvel, de általában név nélkül, miközben maga vagyok az akarás, a szünetmentes tápegység! Életvitelem 0–24, így csak remélhetem, hogy nonstop a menny-bolt is. Csak áll majd valaki a pult mögött, életmunkám végeztével? „Bizony mondom néktek: Amit megköttök a földön, a mennyben is kötve lészen; és amit megoldotok a földön, a mennyben is oldva lészen.“ Máté 18:18. Tán a Szentség nem törik meg, ha veszem a bátorságot használni a tanítás kifejezéseit; materiális, mentális mániáinkat definiálva kötés alatt, s az oldást a kötődések, (legalább időszakos) bontásának szinonimájaként. Itt, e Földön. Kell az ünnep, a munkaszüneti nap, hiszen ez a pauza, a jelen sodrából történő visszanézés, a kitekintés pillanata, mikor elért eredményeinknek – legyenek bár a mindenség vetületében még oly talmiak is – képesek vagyunk egy kicsit örülni… Mikor szellemközösséget érzünk egyetlen napra másokkal, ország- és kontinenshatárok nélkül, értékrendünk kapcsán… Mikor rácsodálkozhatunk az értelmes teremtés készségének adományára! Nagyot lendíthetnek ezen momentumok általános mérlegünkön, mivel a kiadási oldal komoly drámáktól terhes, a gonoszság megszámlálhatatlan fajtájával cizellálva. Vagy tizenkétezer éve. Persze, ha nem tanulunk meg ünnepelni, nem is szívesen ülünk asztalhoz. A hajdan volt aranykor feletti nosztalgiázás, a permanens nemzeti gyász, a kollektív tudat kíméletlen kritikája, sok minden, csak nem összeadott érték. Be nem dugott töltő. Pedig, ha teszem azt, mindenki kedve szerint csak három jeles fordulót kiválasztana az év háromszázhatvanöt napjából, ekképpen gazdagítva a „kihagyhatatlan” rítusok listáját, telve lenne kedvvel, s büszkén viselné az Ember(iség) nevet! Ez lenne az úttörő mozgalom, ha cél valóban az út maga… Erre mi? Letérve lelkünk természetes ösvényéről, hol volt idő a szédítő mélység mellett a magasság bűvöletére is, száguldunk az elfogyasztói társadalom világsztrádáján, csordultig telt csomagtartóinkban olcsó vágyainkkal, valamiféle folyamatos jövőt vizionálva autónk szélvédőire, mégis rettegve attól, mit hoz a holnap.

Ui: április fordulói közül ajánlom harmadikát. Ez a Párnacsata világnapja