Szimpatika – Mire gondol az ember félmaraton közben?

Mindenki melegít. Tiszta hülyeség! Az első öt kilométeren úgyis bemelegszem. Inkább eszem egy tábla csokit, kell a szénhidrát… Na, mindjárt rajt. Oké-oké, ne lökdösődjünk már! Csak ne lenne ez az üdvözült vidámság az arcokon. Mit kell azon vigyorogni, hogy futni fogunk?

Lesz itt még sírás meg vicsorgás, ahogy fáradtok, kis barátaim. Pancserok! Különben is: mit keresek én már megint egy futóversenyen? Ilyen szép áprilisi napon az ember inkább a kerti grillen tüzesítené a parazsat. – 10 – Bepácolnám a húsokat szépen, – 9 – egyesével felpakolnám a rácsra. – 8 – Mellé egy kis zöldséget, – 7 – urambocsá’, közben leguríthatnék egy doboz sört is. – 6 – Átjönnének a haverok, – 5 – a gyerekek rajcsúroznának a kertben. Mondjuk, biztos összetaposnák a gyepet, úgyhogy lehet, hogy jobb, hogy futok. – 4 – Az anyukák meg hoznák a sok finom sütit – ó, azok a kókuszgolyók, – 3 –piskóták – 2 – meg a házi pálinkák, – 1 – és a… jaj, indulunk. Lehet, hogy nem volt a legjobb ötlet az élbolyból indulni. Eszelős tempót nyomnak. Úgy mennek el mellettem, mintha hátrafelé futnék. Talán mégis be kellett volna melegíteni. Na, mindegy, majd ha kisebb lesz a tolongás, guggolgatok párat. Jó ez a városnézés futva – kedvesek az utcákon sétálók, ahogy integetnek. Végre tavasz van. Csak levegőt kapnék! Egy kicsit kocogok, hogy kipihenjem magam – né, ott a két öreg!!! Beállok mögéjük totyogni öt percet, aztán hajrá – biztos a rajt izgalmától fáradtam ki ennyire… Jézusom, miből van ez a két matuzsálem? Kiszakad a szívem! Pedig ezek olyan vének, mint a dinoszauruszok. Négyszáz métert nem bírok ilyen sebességgel, nemhogy huszonegy kilométert! Csak az első frissítőállomásig tartsam az iramot, ott nem olyan kínos leszakadni. Majd molyolok a poharakkal, amíg elhúznak. Mikor lesz már meg az öt kilométer? Na, csak jobb így, a saját tempómban. Békésen kocogok, nem kell sietni, tartom a szintidőt, laza lesz. Hohóóó, hogy elhúztak a kissrácok?! Nem néztem volna ki belőlük. Persze, az ő korukban én is így sprinteltem. No meg akkor még nem volt ekkora túlsúlyom sem. Próbálnának meg ők rohangálni húsz kiló zsírral. Egyből itt totyognának mögöttem. Hííí, micsoda fenék! Ez a legjobb a futásban. A csinos lányok – feszes futógatyákban. Így diszkrét távolságból megcélozom a szememmel a kecsesen ringó popsit, és szépen transzban végigfutom a távot. Rögtön könnyebb. Mintha vontatnának. Kizárom a tudatomból az utat, a szurkolókat, a tízes frissítőállomást, a tavaszt, az egyre melegedő levegőt. Baromi meleg van. Mindegy. Csak a ringó popsi és én vagyunk az univerzumban. Nem maradhatok le. Hívogat a popsi… Egyre messzebbről hívogat a popsi. Búcsúzik a popsi… Hol vagyok? Ezt a pocsék szervezést!? Elfelejtették kirakni a tizenöt kilométeres táblát, pedig már húsz körül járunk… Ott egy kamera – derék kihúz, mosolyogni, nincs zihálás!… Na ne! Még csak most jön a tizenötös frissítő? Valamit nagyon elmértek. Nem! Az nem lehet! Nem bírok ki még hat kilométert! Már úgy totyogok, hogy állva hagynak a nyugdíjas bevásárlók a gurulós kocsijukkal a járdán. Utálom ezt a szakaszt. Csupa beton, és esténként, úgy látszik, ide jár a fél város hugyozni. Ezt a bűzt! Érjünk a park mellé, mielőtt megfulladok… Nem szűnik a szag. Lehet, hogy én vagyok ilyen penetra büdös? Vagy méregtelenít a szervezetem, vagy a vesém kapitulált. Mindegy, nincs már sok hátra. Csak ez a mentőautó ne mellettem jönne. Hiába győzködnek, nem adom fel. Lejárt a szintidő? Nem baj. Megszüntetik az útlezárást, és felszedik a bójákat? Majd futok a járdán! Nem számít, innen már betántorgok valahogy. A célban hátha lesz csoki meg alkoholmentes sör… Cél – te gyönyörű!!! Megérte. Helló, öregek, helló, kissrácok, helló, szép fenekű csaj! Leszakadnak a lábaim, de azért jólesett. Kár, hogy megint utolsó lettem. Na, majd jövőre rendesen felkészülök.