Szimpatika – Kucsera Gábor: „A gyerekeket választottam”

Aki valaha sportoló volt, az kicsit mindig az marad?

Azt gondolom, igen. Csak egy egyszerű példát mondok: nem szeretek késni. Ezt gyerekkorom óta belém nevelték. Ha az edzés kilenckor kezdődött, akkor fél kilenckor ott kellett lenni. De sok egyéb hasznos dologra nevel az élsport: kitartásra, alázatra, tiszteletre. Meg persze ott a versenyszellem, ami egy sportolóból kiölhetetlen.

Azt gondolhatnánk, hogy ha egyszer vége szakad egy sportolói karriernek, akkor az illető inkább örül, hogy végre elengedheti magát.

Olykor én is érzem, hogy kicsit elkényelmesedem, pedig az nem jó. Szeretek mindig topon lenni, pörögni. Ha lehet, inkább tágítom a határaimat, erről szóltak az utóbbi időszak tévés produkciói is. Csak olyas mit vállalok, amiben van kihívás, ilyen volt például az Ázsia Expressz vagy a Farm VIP című műsor. Sokat hezitáltam, hogy belevágjak-e a forgatásokba, mert azért az kemény, amikor az embernek ki kell lépnie a komfortzónájából, ugyanakkor csak az visz előre. Így ismerhetjük meg magunkat jobban, és jövünk rá, hogy mire vagyunk képesek.

Látva ezeket a realityket, nehéz elképzelni, hogy ne járt volna a fejedben néha, hogy minek kellett ez neked…

Persze, volt ilyen pillanat. Az első általában rögtön akkor jön el, amikor elindulunk. Ülök a repülőn, és arra gondolok, úristen, mit keresek én itt…

Mondhattad volna, hogy kiszállsz?

Na olyan azért nincs, nem adjuk fel! Igaz, végül is a sportban sem adtál fel dolgokat.

Mondjuk úgy inkább: feladatták veled (Kucsera Gábor 2015-ben kapott kétéves eltiltást a II. Fel - nőtt és Parakenu Válogatóverseny után dopping - vétség miatt – a szerk.) Vagy lehet, hogy lélekben mégiscsak feladtad, hogy ott valamit már korábban elengedtél?

Igen, azt hiszem. Akkoriban már nem voltam boldog abban, amire az életemet, az egész gyerekkoromat feltettem. Azelőtt imádtam, szerettem, de valami eltűnt. Persze fiatal is voltam még, kevésbé érett, csináltam hülyeségeket.

Bizonyára nehéz évekig csúcsformában maradni, hozni az eredményeket. Nem mindenki bírja a nyomást.

Kell valami, ami motiváljon. Vagy az edző, vagy a társak, de nekem akkor ez nem volt meg, így aztán nem is igazán jöttek az eredmények. Gyerekkorom óta arról álmodoztam, hogy olimpiai bajnok leszek, és sokáig nem értettem, miért nem sikerült. Mindenkit vádoltam, de magamban sosem kerestem a hibát.

Az, hogy valaki ezüst- vagy bronzérmet szerez, és nem aranyat, még nem biztos, hogy azt jelenti, bármit is hibázott.

A kajak-kenu sikersportág Magyarországon; tele vagyunk olimpiai bajnokokkal és világbajnokokkal. Itt úgy nevelik az embert, hogy az első hely ér valamit, a második, harmadik semmit. Pekingben két negyedik hely lett, úgyhogy úgy éreztem, itt a világvége. Emlékszem, amerikai evezősökkel laktunk egy szállodában, volt ott egy lány, aki nyolcadik lett, de döntőzött. Boldogan jött a családjával gratulálni, és nem értette, hogy lehetek szomorú egy negyedik hellyel. Én meg nem értettem, hogy lehet örülni a nyolcadiknak. Mindig is hatalmas elvárásaim voltak magammal szemben, mert azt gondoltam, ezt csak így lehet csinálni.

De azért innen visszanézve remélem, nem mondod, hogy hiábavaló évek voltak…

Abszolút nem. Azt azért sajnálom, hogy csinálhattam volna sokkal jobban. Mondjuk úgy, hogy a kajak-kenu Dennis Rodmanje voltam. Hatalmas tehetségem volt hozzá, de…

Volt rosszaság is.

Volt. Ugyanakkor fiatalon nagyon sokat beletettem. Míg mások szórakozni jártak, bulizni, én abszolút nem. Aztán amikor jöttek az eredmények, a siker, lazábbra vettem.

Már csaknem kilenc év eltelt az eltiltásod óta, szerintem az emberek már el is felejtették. 

Én inkább azt érzem, hogy sok ajtót végleg becsuktam ezzel. Nem véletlen nem vagyok a sport közelében.

Lennél szíved szerint?

Sokáig lettem volna. Szívesen foglalkoztam volna gyerekekkel, hiszen én voltam fent is, lent is, így tudnék nekik hiteles tapasztalatokat átadni, végezhetnék például prevenciós munkát a szövetségnél, de nem kellettem. Sokáig nehéz volt feldolgozni ezt, de akkor inkább járom a saját utam. Van egy nyári táborom, ahol tudok gyerekekkel törődni – sokan már negyedik éve visszajárnak, afféle másodapuka-szerepben vagyok náluk. Közben persze ott vannak velem a sajátjaim is, Beni és Milla, sőt, tavaly már Bella is jött egy hetet, na, akkor kihullott a hajam…

Nehezebb velük, mint másokéval?

Sokkal. A gyerekek úgy működnek, hogy ha nincsenek ott a szülők, nagyon jól lehet dolgozni velük, de ha ott vannak, akkor minden borul – és ez ránk is igaz. Úgyhogy vannak súrlódások köztünk.

Tudsz szigorú lenni?

Az vagyok. Mindig elmondom nekik, hogy haverkodhatunk, benne vagyok minden őrültségben, de a tisztelet legyen meg. Látod, ez is a sportból jön. Meg a keretek, a rendszer… ez volt nekem nehéz a kényszerszünetben: nem tudtam, mit kezdjek a rengeteg időmmel.

Úgyhogy elmentél asztalosnak.

Asztalos-vállalkozónak, mert szeretek új dolgokba vágni. Elkezdtem az iskolát is, csak nem tudtam összeegyeztetni a családdal, és inkább a gyerekeket választottam. Úgy vagyok vele, hogy innentől már nem én vagyok a fontos, most már nekik kell megadni a lehetőségeket. Beni tízéves nagyfiú, tavasszal-nyáron egyedül jár fociedzésre, de nem azért, mert élsportoló lesz.

Nem lesz?

Nem hiszem. Mindenesetre Szabival megbeszéltük, hogy nem fogjuk erőltetni, mivel mi tudjuk, hogy az mivel jár. Ráadásul ő eleve hátrányból indulna, mindig a szüleihez hasonlítanák, vagy épp megkapná, hogy apád mit csinált… ő emiatt kicsit hamarabb is nőtt fel a kortársainál. Tud a dolgaimról, úgy gondoltam, őszintén el kell mondanom neki mindent, és így legalább egy erős megelőzést tudok neki már most adni, hogy soha eszébe ne jusson semmi káros dolgot művelni.

Az utóbbi egy-két évben volt alkalmad kipróbálni az egyedülálló apa szerepét is. Ilyenkor jön rá az ember, hogy a gyereknevelés nem véletlenül kétemberes feladat.

Én sosem voltam segítség nélkül; a szüleimre, barátaimra számíthattam. Egyébként szeretek is a gyerekeimmel lenni, jönni-menni velük.

Mit gondolsz a generációjukról? A táborban látod a kiskamaszokat is.

Könnyű kivetíteni a hibáinkat a gyerekekre, de őket mi neveljük, tőlünk függ, hogy mit hoznak otthonról. A szülők nyolcvan százaléka sajnos csak letudni akarja a gyereket – ők adják a kezükbe a telefont, hogy nyugalmuk legyen. Nem csoda, hogy nagyon keresik a törődést. Nálunk a táborban nincs telefon. A mi gyerekkorunkban egyáltalán nem volt, a szüleink elláttak minket, mostak, főztek munka után, mégis azt szokás mondani, mennyivel nehezebb most.

Azért ma sokaknak nem egyszerű letenni a munkát délután négykor. Te tudnál még alkalmazottként dolgozni?

Biztos, hogy nem. Volt eleget főnököm, mármint edzőm. És elég nagy a szabadságvágyam.

Az néha nehezen összeegyeztethető egy házassággal. Mit gondolsz, ma már tudnád tartani a vele járó kereteket?

Igen, de ehhez is idő kellett. Nekem mindig fontos volt a család, de most látom csak igazán, hogy milyen nélküle, és már nem vágyom arra, hogy kicsapongó életet éljek. Csak az emberek sokszor elmennek egymás mellett egy kapcsolatban, nincs kommunikáció, mindenki beletemetkezik a munkájába, ellaposodik az énidő, a mi-idő, csak a gyerekekkel foglalkozunk. Ilyenkor van, aki máshol keresi a boldogságot, de az már inkább következmény.

Egy jó kiállású, jóképű sportolónak talán nehezített pálya állhatatosnak maradni.

Sosem kerestem a lehetőségeket. Bár nyilván én is kellettem hozzá. Sokáig úgy voltam vele, gyerünk, éljünk a mának, legyen mit mesélni az unokáimnak. Ma már viszont jobban szeretnék értékekről beszélni.

Lehet, hogy egy kis különköltözés minden kapcsolatnak jót tenne.

Nekünk jót tett. Meg is beszéltük, hogy az elmúlt tíz évben sosem akartuk igazán egyszerre ezt a kapcsolatot. Ez az eltávolodás kellett ahhoz, hogy át tudjam értékelni a dolgokat. És nem is gondoltam volna korábban, hogy tudunk még valaha olyan jókat, tartalmasakat beszélgetni, mint most. Nyitottan, őszintén, veszekedés nélkül.

A sérelmeken túl tudja tenni magát az ember?

Igen, és fontos is a bűnbocsánat oda-vissza. Hogy mindenki a saját összetevőjével foglalkozzon, ne azzal, hogy a másik mit szúrt el. Valójában mi nem is váltunk el, valahogy sosem voltunk rá képesek. Pedig volt, mikor egy lyukas garast sem adtam volna ezért a házasságért.

De mint mondtad, szereted a kihívásokat.

Imádom!