Szimpatika – A hetedik gyerek

Apát egyszer meggyőztem egy csellel, és így történt meg, hogy tizenkét éves koromban hazavittünk egy kölcsönkért kölyökvizslát, amiből aztán óriási botrány lett. Apa és én meghallgattuk anyut, aztán visszavonulót fújtunk. Reggel a vizsla visszakerült a helyére, mi pedig soha nem hoztuk fel többé ezt a témát.

Teltek, múltak az évek. Voltak halaink, néha apukám előállt egy nyúllal, én egyszer egy teknőssel, egyszer egy kakassal, de anyukám kíméletesen, de nagyon következetesen kitessékelt minden állatot a belvárosi lakásból. Talán a halak bírták a legtovább... Aztán elköltöztem.

Megszületett az első fiam, így aztán gyakorlatilag elindult az életem egy teljesen más irányba, hiszen apa lettem. Gyorsan születtek a testvérek, a negyedik gyermekünk, Dávid megszületése óta pedig már a Szimpatika Magazin olvasói is ismerhetik történetünket. A sztori egy ideig Zuglóban, egy tetőtéri lakásban játszódott, mindennapi kihívásokkal, és több mint tíz évig álltuk a sarat a főváros szívében. Persze a nyolcvan négyzetméteren nem lehetett még a gyermekek kérésére sem kutyánk. Ekkor persze már teljesen elfogadtam és megértettem édesanyám döntését, hiszen egy ekkora családban ilyen kis helyen ez egy oltári nagy felelőtlenség lett volna.

A sorsdöntő pillanat az volt, mikor hét évvel ezelőtt vidékre költöztünk, négy éve pedig van kutyánk is! Egy barna labrador, aki elképesztő fazon és teljes értékű családtag lett, a neve: Maia. Rákényszerít mindennap egy sétára, néha kettőre is. Ez a szürke hétköznapokon minimum egy négy kilométeres könnyű terepgyaloglás a környező dombokon, ha pedig az erdőbe megyünk, akkor ez a táv több mint 10 kilométerre is felszökhet. Szóval ő az én személyi trénerem, edzőm, vagy hívjuk, aminek akarjuk, de mindenképpen megváltoztatott!

Jártam vele kutyaiskolába, ami nekem legalább annyira jót tett, mint neki, és azóta is rám hallgat a legjobban. Azt hiszem, én vagyok a gazdija. Kint alszik a kertben és amíg nem vagyunk otthon, addig szintén kint tölti az idejét. Én következetesen nem etetem az asztalnál, szeretem, ha inkább kint van, de persze Maiának nem lehet ellenállni! A gyermekek, ahogy hazajönnek, beengedik és kényeztetik, pláne a két lány! Bori és Réka ölbe veszik a harminc kilós ebet, felengedik a kanapéra, és azt vettem észre, hogy amikor együtt eszik a család, Maia mindig befekszik az étkezőasztal alá. Tudniillik nálunk mindig potyognak a falatok...

Szokott rosszalkodni, macskát kergetni és az utóbbi időben szeret szomszédolni, olykor csavarogni is. Egy szerda délelőtt például úgy elkóborolt, hogy a keresése miatt lekéstem minden délelőtti programomat. Szerencsére megtaláltam. Rettentő dühös voltam rá, de ahogy megláttam, elkezdett rohanni felém és össze-vissza nyaldosott. Valószínűleg ő maga is megijedt, mert egy kicsit messzire ment.

A kutyával való együttélésből sajnos már csak Dávid és Réka kaphat napi szinten, mert ők élnek otthon. Fontosnak tartom, hogy az ő gyermekkorukban jelen van az a plusz élmény, ami a kertes életforma és egy állattal való együttélés miatt elengedhetetlen. Persze leglelkesebb segítőm a kutyázásban Réka. Ő majdnem mindig velem tart a sétákra, tanítgatja és játszik vele, élvezi ezt a rendkívül szórakoztató és szerethető kutyust és az ehhez tartozó felelősséget. A kutya valóban egy családtag. Aki még nem próbálta, annak csak ajánlani tudom, mert a leghűségesebb társ a mindennapokban.