Szimpatika – Segélycsapat a rendelőben

Márta néni megijedt. Hátha a fejével van valami baj, és összekeveredik benne a napok neve, mármint a kedd meg a csütörtök a másik hárommal, ami a hétfő, a szerda és a péntek, mert azokon a napokon a rendelési idő 8 órától 12 óráig tart. De ma kedd van. Ugye? És 16 óra 5 perc. Vagy nem? Mi van, ha nem, és rosszul van, az agya időközpontja felmondta a szolgálatot, netán agyvérzés ez vagy agylágyulás, jó ég, és nem nyílik ki a rendelő ajtaja, hogy megmentsék az életét.

– Hogy vagyunk, hogy vagyunk? – dörmögött mögötte egy ismerős hang. Mártika még soha nem örült ennyire Jóska bácsinak, sőt egyáltalán nem örült neki még soha, de most, most mintha felkapta volna egy illatos, lágy szellő, ami a Jóska karjaiba repítette majdnem. Azért csak majdnem, mert Márta néni még a feltételezett agylágyulással is úrinő tudott maradni, és nem repkedett senki karjába az utcán.

– Na! – mondta helyette Jóska bácsinak, és idegesen rábökött az órájára.
Jóska bácsi is megnézte a sajátját, és közölte a pontos időt. – Négy múlott néhány perccel.
– Hát nem érti, ember? Zárva!
– Mi!?
– Hát a rendelő.
– Ne!
És már Jóska bácsi is a kilincset rángatta, és a feliratot olvasgatta, miszerint 16-tól 20 óráig.
– Nem értem – mondta. – Ez most nyitva van. De zárva van – és megint jól lenyomta a kilincset.

Márta néni nagyot sóhajtott, félig elkeseredve, félig megkönnyebbülve, hogy mégsincs agylágyulása. Ez a megkönnyebbülés kicsit mintha közelebb sodorta volna Jóska bácsihoz, de nemcsak ez, hanem a hála érzése, hogy nem egyedül kell szégyenkezve kilincset rángatnia az utcán, van már, akivel együtt rángathatja, van már, akivel együtt álmélkodhat, hogy micsoda dolgok történnek.

– Mert mi van, ha van egy baleset, és elsősegélyt kell nyújtani. Igaz?
– Igaz, igaz! – felelte Jóska bácsi. – Én például tudok stabil oldalfekvésbe fektetni, hogy bele ne fulladjon a hányásba a sérült.
Márta néni picit megszédült a vaskos szakértelem hallatán, bár fogalma nem volt, miről beszél ez a Jóska.

– Ne mondja. És újraéleszteni is tud?
Jóska bácsi érezte ám, hogy itt ez most bizsergetőbb beszélgetés, mint lenni szokott, így aztán lódítani is hajlandó lett egy kicsit.
– Tudok-e? Hogy én? Még hogy én ne tudnék!

És Márta néni már látta is csukott szeme előtt a képet, ahogy a fiatalember, aki több napja fekszik mozdulatlanul, vérbe fagyva a szikkadt betonon rezzenéstelen arccal, picit kinyitja a szemét, fel­emeli a fejét, aztán lassan feláll, és meglátja Jóskát, aki fölötte áll széttárt karokkal, és az égi energiát árasztja felé. Márta néni lelke kivirult, gyomrában mintha pillangók reppentek volna fel, a térde viszont lágyan megrogyott, és ha Jóska bácsi meg nem támasztja, még el is ájul.

A gyönyörű pillanatot a rendelő ajtajának nyikorgása vágta ketté. Az ajtó résnyire nyílt, a résen kitekintett egy fej, és rábámult a két várakozóra.
– Rendelésre várnak? – kérdezte a fej, aminek szája is volt és bozontos, ezüst haja, a hajon pedig egy pettyes kendő. – Na, csak mert nincs ma rendelés.
– Nincs? Hogy ne lenne, amikor ide van írva, hogy van? – háborodott fel Mártika. – Hiába van odaírva, ha nincs – válaszolta flegmán a kendős nő.
– És miért nincs? – érdeklődött Jóska bácsi.
– Azért nincs, mert a doktor dugóba szorult, a nővérke pedig orvoshoz ment.
– Orvoshoz??? – kiáltotta Mártika.
– Ahhoz. Láborvoshoz. Visszere van neki.
– És maga ki? – kérdezte Márta néni.
– Én a Teréz vagyok, én takarítok. De ha kell valami kötszer vagy tápszer, azt tudok adni, mert van a polcon. És sebet is át tudok kötözni, és körmöt is ki tudok vágni, ha benőtt.
– Nahát! – csodálkozott Márta néni. – Maga, meg a Jóska tarthatnának itt egy elsősegély ügyeletet! Ugye, Jóska? Mi mindenhez értenek itt maguk ketten!

Teréz szája tátva maradt a gondolattól. De szép is lenne, ha ő meg ez az úr lenne a csodacsapat, és segítenének, akin csak tudnak, mint a szupermen. Vagy mint a doktor House.
– Az jó volna… – mondta Teréz.

De abban a pillanatban a rendelő hátsó ajtaja kitárult, a szomszéd nővérke előlibbent, és meghívta a két betegünket az ő rendelésükre. Teréz pedig takarított tovább, ahol csak kellett, ahogy eddig.