Virágot az ápolóknak!

Most viszont a rendelő várójában üldögélt és kifelé bámult a hol résnyire nyíló, hol visszacsukódó ajtón, melyen épp Mártika néni próbálta bepréselni magát a hatalmas csokor virággal, amit két kézzel szorított a kabátjához. Mondanom sem kell, hogy ő volt az, aki a maszkja alatt csúnya szidalmakat eregetett a világba, főleg a nehéz ajtóra vonatkoztatva, ami nem engedte őt belépni a rendelőbe.

– Segíthetek? – lépett oda Shüleky professzor, és kitárta az ajtót.

– Na végre, hogy beenged valaki, azt hittem, már örökre idecsíp ez a ronda kapu! – morogta Mártika és fellélegzett, ahogy végre bejutott a váróba. A virágcsokrot óvatosan lehelyezte két székre, aztán elkezdte kigombolni a kabátját.

– Kezét csókolom! – mondta a professzor, és kicsit meg is hajolt hozzá, így szokták ezt régen az úriemberek.

– Na, jó napot! – felelte félvállról Mártika és leült. Nagyot sóhajtott is hozzá.

– Virágot hozott? – kérdezte a professzor, csak hogy fenntartsa az intelligens társalgás folyamát.

– Láthatja! – bökte oda Mártika, mert még mindig csipkedték belülről a maszk miatt bent rekedt szitokszavak, amiket bár az ajtónak szánt, mégis mély nyomot hagytak benne. – De nem magának! Lilla nővérnek!

– Lilla nap van? – kérdezte Shüleky tanár úr.

– Nincs – mondta Mártika. – Viszont nem kellene elfelejteni, hogy május 12-én van a nővérek és ápolók világnapja! – És becsmérlően pillantott a történészre.

Dr. Shüleky ettől az információtól egészen felvillanyozódott. – Ó, valóban! Hogy is felejthettem el! – kapott a homlokához. – Május 12-e az ápolók nemzetközi napja! 1820-ban ezen a napon született Florence Nightingale brit ápolónő, aki a krími háborúban önkéntes ápolónőket toborzott, hogy megmentsék a sebesülteket! Úgy is nevezték, a Lámpás Hölgy, mert éjszaka is fáradhatatlanul járta a kórtermeket. Aztán később ápolónőképző iskolát alapított. Rá emlékeznek május 12-én, és megannyi társára az egész világon, akik ma is helytállnak erő felett.

– Igen, bravó… – élcelődött Mártika. Ebben a pillanatban belépett egy kerekded, édes asszonyka is, Shüleky doktor fogalmazta így magában, mert bár nem szerette megítélni az embereket a külsejük alapján, de ez a nőcske kétségtelenül felvidította a szívét. Csupa mosoly volt az arca, a lénye, még a szoknyáján is, mintha mosolygó szájak volnának. Nála is volt egy csokor.

– Látja? Ez a hölgy bezzeg tudja! Csak a férfiak felejtik el az ilyesmit! – mondta Mártika ujjával a hölgy felé bökdösve.

– Mit tudok? – nevetett a hölgy és körbenézett.

– Hát, hogy milyen nap van ma. Ezért hozta a virágot.

– A nővérek világnapja! – tette hozzá dr. Shüleky, hogy alul ne maradjon már megint.

– Nem, azt nem tudtam – felelte a nő –, ezt a virágot a névnapomra kaptam valakitől. Merthogy ma Gyöngyi napja van.

– Fogadja jókívánságaimat! – állt fel egy pillanatra dr. Shüleky.

– Köszönöm – felelte Gyöngyi.

– Akkor viszont Lilla nővér kapná azt a gyönyörű, hatalmas csokrot? Már, ha bent lenne.

– Nincs bent? – kiáltotta Mártika.

– Nincs, sajnos – válaszolta Gyöngyi. – Elkapta a vírust. Másvalaki helyettesíti.

– Hát az meg hogy lehet? Az egészségügyisek rég be vannak oltva! – dühöngött Márta néni.

– Igen, de attól még elkaphatja az ember. Lilla elkapta.

– Reméljük, hamar felépül – szólalt meg dr. Shüleky. – Hiszen erős és fiatal.

– Igen, de úgy le van strapálva szegény – folytatta Gyöngyi. – Régebben kórházban dolgozott a férjével együtt, aki szintén ápoló. De képzeljék csak el, szinte sosem találkoztak, mert a gyerekeik miatt váltott műszakban voltak. Amikor a férj dolgozott, Lilla volt otthon a gyerekekkel, amikor Lilla dolgozott, akkor meg a férje.

– Jaj, szegénykém! – szipogott Mártika.

– Nehéz életük van az ápolóknak! – folytatta Gyöngyi. – És a pénzük is milyen kevés.

– Ne is mondja! – sóhajtott Mártika.

– Ezt a munkát csak elhivatottságból lehet csinálni. Senki nem marad ezen a pályán, aki nem elhivatott – bólogatott Gyöngyi.

– Hát nem, az már igaz – mondta Shüleky.

– Bizony, hogy nem! – tette hozzá Mártika. Aztán felpattant, és már vette is a kabátját.

– Elmegy? – kérdezte Gyöngyi.

– Igen, mert képzelje csak, eszembe jutott a Mónika! Neki fogom odaadni ezt a csokrot.

– Milyen kedves! Ő is ápolónő? – kérdezte tiszteletteljes hangon dr. Shüleky.

– Nem kifejezetten. A fodrászom! Viszont most volt a névnapja. Na, minden jót! Mártika megragadta a kilincset, és egy húzásra kirántotta a nehéz ajtót.