Szimpatika – Törőcsik Franciska – Játék, elvárások nélkül

Az utóbbi időszakban a Highlights of Hungary kapcsán hallhattunk rólad a legtöbbet, hiszen te is nagykövet lettél. Miért vállaltad el, hogy részt veszel a kezdeményezésben?

2018-ban találkoztam először a Highlights of Hungary-vel, amikor jelölték az Utas és holdvilág című előadásunkat a TÁP Színházzal. Azonnal megtetszett az ötlet, hiszen egyedülálló lehetőség, hogy olyan alkotók is nyilvánosságot kapnak, akik gyakran méltatlanul nem jutnak el a széles közönséghez. Bár versenyről van szó, a különböző projekteket valójában nem lehet összehasonlítani, de igyekeztem olyan alkotókat felfedezni és összegyűjteni, akiknek valóban van mondanivalójuk, és társadalmi szempontból is hasznosnak tekinthető a tevékenységük, a végső döntést pedig úgyis a közönség fogja meghozni. Azt gondolom, ennek a kezdeményezésnek a legfontosabb célja az, hogy bemutassa ezeket az alkotókat. Nekem pedig idén kifejezett szándékom, hogy a nyertesek kihirdetését követően is támogassam a jelöltjeimet nagykövetként.

Rengeteg elismert művésszel dolgoztál együtt. Te mit tapasztaltál, mennyire megszokott jelenség, hogy a szakmabeliek segítik egymást? Elvárható ez egyáltalán?

Azt gondolom, semmit sem szabad elvárni az életben. Az a fontos, hogy ha az ember kap valamit, annak tudjon örülni. Ilyen szempontból nagyon szerencsés vagyok, mert a pályán eltöltött nagyjából tíz évem – attól függ, honnan számítjuk – alatt rengeteg támogatást kaptam. Nyilván megéltem azt is, hogy teljesen egyedül kellett megoldanom egy problémát, de nagy igazság van abban, hogy teher alatt nő a pálma. Talán az általános vélekedés szerint a színház és a film világa ármánykodással és féltékenységgel teli. Nem állítom, hogy nincs jelen ez is a szakmánkban, de szerencsére nagyon ritkán találkoztam kifejezett rosszindulattal vagy azzal, hogy valaki szándékosan hátráltat a pályámon. A munkáim során számtalan pozitív tapasztalatot szereztem, és sok értékes emberi kapcsolatra tettem szert.

Azt gondolnám, a Színművészetin végzett osztályokban van egyfajta összetartás, ugyanakkor a versenyszellem is jelen van, ráadásul a te pályád nagyon gyorsan indult be, amire néhányan talán irigykedtek. A támogatást vagy inkább a féltékenységet érezted a társaid részéről?

Amikor az ember bekerül az egyetemre, még nem látja át a szakma játékszabályait. Azonos életkorú emberek töltik együtt a nap nagy részét, éveken át. Az osztályunkban sokan már ekkor megkapták az első komolyabb szerepeiket. Ekkor sem kifejezett féltékenységről volt szó, de néha érezhető volt a feszültség, hiszen mindannyian eltökéltek, ambiciózusak voltunk, és kezdetben nem lehet elkerülni a versenyhelyzetet a kortársakkal. Az azonban nem viszi előre az embert, ha nem tud örülni a másik sikereinek. Azt érzem, jó lenne, ha a szakma összetartóbb lenne. Sokat gondolkozom azon, hogyan lehetne ezt elősegíteni. Eszembe jutott, hogy mennyire hasznos lenne néhány workshop színészeknek, ahol például megbeszélhetnénk – akár egy pszichológus moderálásával –, hogy ki hogyan él meg pl. egy castingot. Talán az ehhez hasonló programokkal jobban összetarthatnánk ezt a szakmát.

A castingok ennyire megviselik az embert, hogy ilyen beszélgetésekre lenne szükség a feldolgozásukhoz?

Ez változó, de szerintem a szereplőválogatásokhoz nem lehet hozzászokni. Bár voltak jó élményeim is, a legutóbbit például épp a karantén alatt tapasztaltam meg: annyira jó volt végre játszani, hogy szinte el is felejtettem, hol vagyok, és a rendező is nagyon jól kezelte a helyzetet. Egyébként bevett szokás, hogy a castingokon nem tudunk a versenytársainkról, de az említett castingon az elején elmondta a casting director a rendező jóváhagyásával, kiket néz meg még a szerepre, ez valahogyan felszabadító volt. Általában azon múlik a szerep sorsa, hogy a két főszereplő között milyen a kémia, hogy mutatnak együtt, milyen lelki és fizikai alkat segíti megvalósulni a rendező vízióját. Szerencsére az évek előrehaladtával egyre könnyedebben kezelem ezeket a helyzeteket.

Van még benned izgalom, ha a közönség és a szakma által is nagyra becsült kollégákkal kell együtt játszanod?

Inkább inspirál, ha olyan emberrel dolgozhatok együtt, akire felnézek. Épp ez hoz ki belőlem még több energiát, és kifejezetten motivál, hogy jobb legyek, hiszen egy izgalmas vízióban vehetek részt.

Fiatalon szinte minden szakmában nehezebb érvényesülni, hiszen nem mindenki vesz komolyan, amíg nincs elég tapasztalatod. A színésznők esetében is igaz, hogy az idő múlásával sok szempontból könnyebbé válik az életük, és máshogy állnak hozzájuk a kollégák és a rendezők?

Nem szoktam elemezni, hogyan viszonyulnak hozzám mások, de az tény, hogyha például a színházból indulunk ki, a színésznőknek kevesebb szerepet írtak a világirodalomban. És bár fantasztikus ellenpéldák is vannak, de sokszor a fiatal naiva, a cserfes szobalány és az anya szerepben ki is merül a szereposztás, ha csak az életkor alapján vizsgáljuk a jelenséget. Szerencsére sok kortárs darabot is játszanak a színházak, ahol jobbak a szereparányok, és egyre több rendezőnő kap lehetőséget, akik általában nőközpontú történeteket mesélnek el. Olyan értelemben talán nagyobb a verseny a hölgyek között, hogy számtalan tehetséges színésznő van az országban, de sokkal kevesebb szerepen kell osztozniuk, mint a színésztársadalom férfi tagjainak.

Néhány éve szabadúszó lettél, aminek nyilván sok előnye is van, de mennyire kell megküzdened egy-egy munkalehetőségért?

Nagyon szeretem a szabadúszást, bár furcsa ez a szó, azt sugallja, mintha sodródna az ember, de a szabadság kétségtelenül megvan ebben az életformában. Nem szoktam futni a lehetőségek után, mert úgy gondolom, hogy annyira kicsi ez a szakma itthon, hogy nagyjából mindenki ismeri egymást. Ha egy rendező vagy producer nem hív egy meghallgatásra, akkor annak nyilván van oka. Szerencsére eddig mindig voltak izgalmas lehetőségeim. Nagyon jó érzés, ha gondolnak az emberre, terveznek vele. Visszatérve a szabadúszásra, sokkal egyszerűbb, hogy egyedül dönthetek arról, hogyan osztom be az időmet. Az is igaz, hogy nagyobb felelősség nyomja az ember vállát, ha nem mondják meg neki minden pillanatban, mit csináljon.

Gyakran szinkronizálsz is, ami nehezebb munkának tűnik, hiszen a hangoddal kell eljátszani mindent. Profitálsz színészként ezekből a feladatokból?

Sok múlik azon, hogy milyen színésznőt szinkronizálok, néha bele lehet futni kevésbé izgalmas filmekbe is, vagy kevésbé nagy alakításba. Az viszont kellemes élmény volt, amikor egyszer egy ilyen szerepnél a szinkronrendező megjegyezte, hogy az egész film jobb lett a szinkron miatt. Ha egy jó filmben egy színésznő remekül játszik, akkor szinkronizálni is izgalmas és élvezetes, mert inspirál még akkor is, ha közben ott van bennem az is, hogy de jó lenne, ha én játszhattam volna el a szerepet.

A hangoddal szeretsz kísérletezni, hiszen az éneklés sem áll távol tőled, most épp Prieger Zsolttal (az Anima Sound System együttes vezetője – a szerk.) van egy közös estetek. Mindig izgatott ez a művészeti terület is?

Zsolttal a Highlights of Hungary nagyköveteiként találkoztunk korábban. Kiderült, hogy mindkettőnk nagy kedvence Szerb Antal, és Térey János műveit is nagyon szeretjük. Az ő emlékére hoztunk létre egy előadást a műveiből, a zenét és a szövegeket Zsolt szerkesztette. Ez egy olyannyira gyümölcsöző barátság és munkakapcsolat, hogy az Anima Sound System új albumán is énekelek majd.

Egyébként az énekléssel már a suliban megbarátkoztam, hiszen zenetagozatos általános iskolába jártam, bár a gimnázium és az egyetem esetében már félig véletlenül alakult úgy, hogy a zene közelébe kerültem: a Városmajori Gimnázium biztos volt, de a matek-biológia szakos osztályt nem éreztem magaménak, így a rajz-ének szakos évfolyamba jelentkeztem, ahogy a Színműn is zenés színész osztály indult, amikor jelentkeztem, szóval kihagyhatatlan volt az életemből a zene. Ennek ellenére az egyetem végére még nem nagyon találtam sem szó szerint, sem átvitt értelemben a hangom. Most már úgy érzem, a helyemen vagyok, és azt hiszem, valójában csak akkor lehet igazán jól működni a művészetben, ha az ember rájön, mi áll jól neki, és hol vannak a határai. A zene egyébként annyira izgat, hogy mostanában fontolgatom egy zeneszerző kurzus elvégzését is.

Zenetagozatos osztályba kerültél, de azért a színészet is nagyon korán megjelent az életedben, nem?

Nem voltam nagyszájú gyerek, de a családi ünnepségeken valahogy mindig úgy alakult, hogy én voltam az ügyeletes bohóc, aki folyton előadott valamit, viccelődött vagy énekelt. A húgom sokkal introvertáltabb volt, talán egyszerűen így lettek leosztva a szerepek, mindenesetre a nagypapám testvérének feltűnt, hogy talán érdemes lenne fejleszteni a képességeimet. Hétéves koromtól jártam Földessy Margit színitanodájába, ahol a foglalkozások a beszéd- és énekórák mellett inkább az improvizációról és a játék szeretetéről szólnak. Margitnak köszönhetem azt is, hogy megpróbáltam a felvételit a Színműre, ő biztatott, és szerencsére elsőre sikerült is.

Hálás vagyok a szüleimnek, hogy nem erőltettek semmit, de azért szükségem volt a biztonság kedvéért egy B-tervre is. Ezért tanultam japánul már a gimnáziumban is, és fel is vettek japán szakra, de végül természetesen a Színműt választottam.

Nemzetközi filmekben is szerepeltél, sok külföldi rendezőt ismertél meg. Sosem fordult meg a fejedben, hogy ne csak itthon építs karriert?

Jártam Japánban nyelvtanulási céllal, illetve korábban modellkedtem is, így többször is felmerült, hogy ha a Színműre nem vesznek fel, talán külföldön próbálok szerencsét. De a modellkedésre sosem tekintettem elsődleges célként, és az egyetem elkezdésével az életem ezen része le is zárult. Később mindig egy-egy munka miatt hiúsult meg a külföldi élet, és abban sem vagyok biztos, hogy valaha is képes lennék külföldön élni hosszabb távon, de nincs bennem megbánás, hogy nem próbáltam meg, hiszen csodás feladatok találtak meg itthon is.

Melyik filmedet érzed mérföldkőnek a pályád szempontjából?

Nehéz erre válaszolni, de talán az Aurora Borealis – Északi fény volt az, ami a leginkább hatott rám és a közönségre is. Nagyon sok emberhez eljutott, külföldi fesztiválokon is szerepelt, ami számomra külön öröm volt, hiszen így járhattam New Yorkban, Los Angelesben, Monacóban, sőt még Kalkuttában is, szóval nagyon szép utóélete volt a filmnek. De azt gondolom, az emberek többsége inkább a Mi kis falunk című sorozat vagy a BÚÉK című film alapján ismer fel, bár a mai napig meglepő számomra, ha odajönnek hozzám.

Hogyan tudod magad frissen tartani fizikailag és mentálisan az utóbbi időben?

A karantén miatt nehezen, de igyekszem hasznosan tölteni a napjaimat. A sportról szerintem nem szabad lemondani, akár egy otthoni jógázás vagy a torna is hasznos, és itt a tavasz, most már futni is gyakrabban eljárhatunk. Ami pedig a szellemi feltöltődést illeti, nagyon örültem, hogy sikerült bepótolnom a lemaradásom, és megnéztem néhány filmet, amit már régóta terveztem. Egy-egy remekmű nagyon inspiráló tud lenni. Emellett igyekszem pozitívan és nyitottan tekinteni a jövőbe: bár még nem beszélhetek a jövőbeli munkáimról, de ha minden jól megy, nyáron forgatok, vár rám szinkron és színházi szerep, és zenei projektek is tervben vannak – jó, hogy ilyen változatos az életem.

Ha végigtekintesz az eddigi pályádon, mennyire érzed úgy, hogy téged már nem lehet beskatulyázni, mert mindent megmutattál magadból?

Szerintem nincs olyan, hogy egy színész mindent megmutatott, hiszen minden nap változunk mi magunk is. Ezért más minden este egy-egy előadás is, ha pedig mégis egyformának érzi magát egy színész, arról csak ő maga tehet. Persze bennem van az érzés, hogy ide nekem az oroszlánt is, és nagyon várom, hogy minél több kihívás találjon meg, de nincs okom panaszra, mert eddig előbb-utóbb mindig megtalált valami izgalmas kihívás.