Szimpatika – Hét fehér történet

Kicsi vagyok, talán három-négy éves. Donovalyban síelünk, a szüleim azt mondják, már olyan jól megy nekem, hogy most felmegyünk a Chopokra. Hopok. Jó neve van. Biztos sok a bucka. Kiszállunk a libegőből, szikrázó napsütés, metsző szél. Műanyag síléceim vannak, a bakancsom bőrből. Fűzős, csak két csat van rajta. A kötés egy drótrugó, ami a cipő sarkára szorul, elől egy nagy lapos kapocs szorítja a piros síhez. A triálban vettük. A pálya egyenesen vezet a hegygerincen, lankás, de jobbra nagyon meredek, az alján köd ül. Elindulunk. Szinte azonnal elesek és csúszni kezdek az ismeretlenbe. Megállíthatatlanul. Egyre gyorsulok, a lejtő egyre meredekebb. Elnyel a ködös végtelen.
Nem tudom, hogyan lett vége. Azóta sem jártam a Chopokon.

Hét éves vagyok. Reggelizünk a szállodában, a Kancsendzöngára néznek a hatalmas ablakok. Ez a hegy szerepel a Fecskék és Fruskákban is. Az a kedvenc könyvem. Kontinentális reggelit eszünk, vajon miért hívják így? A nagy lávatengerre gondolok, ami a Föld mélyén van, azon úsznak a kontinensek, néha összeütköznek, ez, ahol vagyunk, a Himalája, ez is egy ilyen ütközéstől van, India felgyűrte Ázsiát.
Dörrenés rázza meg a szállót, remegnek az ablakok, aztán olyan hangos morajlás jön, mint amikor egy repülőgép mellett állsz, lökhajtásos repülő mellett, olyannal érkeztünk Delhibe. Katmanduba más kocsival jöttünk, filmet vetíteni. Apunak ez a munkája, magyar filmeket mutatunk meg az indiaiaknak meg a nepáliaknak. Pedig nekik is nagyon izgalmas filmjeik vannak, sajnos még egyet se láttam, de az utakat szegélyező hatalmas plakátokon egymás fejét vágják le a harcosok és fröccsen a vér. Nagyon szeretnék ilyen filmet látni. De mi csak jancsót meg szomjast vetítünk, meg mészárosmártát.
A hegycsúcsot övező szirtek egyikéről hatalmas hótömeg zúdul alá, füstként gomolyog a porhó a hegy alján, mintha csak felrobbant volna egy épület.
Ez a lavina, mondja az Apám.

Egy év múlva az Alpokban bolyongunk. Az indiai kiküldetés alatt elválnak a szüleim, apám kint marad, én anyuval Svájcon keresztül jövök haza, itt töltünk két hetet '56-os emigráns nagybátyáméknál. Kirándulni megyünk. Eltévedünk. Egy menedékházat kellene megtalálnunk, ott fogunk aludni. Kaptatunk a szűz hóban. Sötétedik. Fáradt vagyok, talán sírok is. A felnőttek vigasztalnak. De végeláthatatlan a menetelés. Aztán azt mondják, megérkeztünk. A házikó alig látszik ki a méteres hó alól. Azt mondják, menjek előre, nyitva van. Erőtlenül fogom meg a kilincset. A kilincs lágyan csusszan a kezembe, szinte langyos. Egy kezet formál. Fából. Ahhoz, hogy belépj, kezet kell fognod a házzal.
A felnőttek fát hoznak, befűtenek, meleg lesz. Az egyik ágy alatt találok egy gitárt. Valaki játszani kezd, készül a vacsora. Esni kezd a hó. Biztosra veszem, hogy reggelre betemet minket, és én itt fogok felnőni, ebben a házban, a hó alatt. Jó lenne.

Talán 12 lehetek. Ez vagy álom, vagy nem. Felriadok, éjszaka van, minden és mindenki alszik. A Balaton is, a kert végében. Megfagyott. De fények villódznak a jég alatt. Megnézem.
Halkan lépek, morzsolódnak a hókristályok a talpam alatt. Bátran megyek rá a hófödte jégre, a különös derengésben még látszanak a délelőtti önfeledt korcsolyázás nyomai. Csak délután kezdett el havazni, a porcukor szitálta jégre, a kómába fagyott hatalmas halakra, amiket hiába próbáltunk kikaparni a korcsolyánk élével, túl mélyen voltak. Az egyik fényfolt fölül elsöpröm a havat, lenézek. Hatalmas jegenyefa áll a tó mélyén. Izzanak a gyökerei, mint egy rakétának. És már jönnek is az utasok, különös alakok helyezkednek el a fa odvaiban. Apró emberek, szárnyas lények, mind régi ismerős. Én találtam ki őket. Hogy legyenek barátaim. Ijedten visszafutok a partra. A jegenyefa csendesen töri át a jeget, éppen csak annyi hangot ad ki, mint egy rianás, méltóságteljesen emelkedik fel, hogy a sztratoszférából kilépve új lakhelyet keressen különös lakóinak. Most akkor felnőtt leszek?

Nem jár a busz. Mi legyen? Budapestet elnyelte a hó, ha most eljutunk a gimiig, hősként fognak ünnepelni, gyerünk! A Budakeszi útról a Toldy Ferenc utcába. Szűz hóban. Már a Mária tér környékén járok, amikor szomorú alak bontakozik ki a ködben. Egy megfáradt vándor. Valami szíjon vagy spárgán húzza maga után az iskolatáskáját. Tünde az. Együtt megyünk, röhögünk. Mert olyan jó, hogy katasztrófa van.
Tényleg hősként ünnepelnek, már az a pár tanár, aki meg tudta közelíteni az iskolát. Hazafelé már nem lesz ilyen egyszerű. A Moszkva téren gyülekezünk. A legrövidebb út az erdőn át vezet, na de a vaddisznók? Akkor jövök rá, hogy a hó akusztikai élmény. Bizonyos hangokat elnyel, másokat meg felerősít. Az autóét, ami elé kilépek, például elnyeli. De nem üt el, nem halok meg. Valahogy hazakeveredünk.

Apám és Nagyapám. 44-ben. Vagy 45-ben? Átkelnek a zajló Dunán. Vagy még be van fagyva? Óbudáról indulnak, kenyérért. Csúszkálnak, botorkálnak a folyó jegét borító hóban. Lőnek rájuk. Vagy valaki másra. Az egykor feszülő izmú hídjaink karjai a folyó vízébe lógnak. Halottak, felrobbantották őket. Apám és nagyapám átkelnek a folyón, a jégen és a havon, és kenyérrel térnek vissza. Nagyanyám megcsókolja őket. A kenyeret is megcsókolja.

Felnőtt vagyok, fiam is van, síruhát veszek neki. Pirosat, hogy ne tűnjön el a ködben. Mert mindig köd van, mire felérünk a hegyre. Csúszni kezdünk, ő mint egy hatalmas vörös X, kezei és lábai szerteszét állnak. El-el tűnik az áthatolhatatlannak tűnő felhőben. Lassan én is láthatatlan leszek. Csak a hó sistergése jelzi, hogy mozgásban vagyunk. Aztán az is abbamarad. Nem tudom állok-e, vagy lassan csúszom valamerre. Hol van a gyerek?
Egy művész barátom készített egy hatalmas tojást, amelybe be lehet lépni. Amikor bezárul mögöttem a falba teljesen belesimuló ajtó, ugyanaz az érzés fog el, mintha totális ködben lennék. Nincsenek kontúrok, vonalak, szemcsék, részletek, amibe belekapaszkodhatna a szem. A tojás belseje maga az optikai végtelen, hiába ütközöm a falába, nem látok mást, csak a fehér semmit. Nem bírom egy percig sem, üvöltök, hogy engedjen ki.
Ugyanez az érzés kap el a hegyen, nincs lent, sem fent. Se mélység, se magasság. Csak a végtelen semmi.
Hol van a gyerek?
Ordítok.
Semmi.
Ordítok.
És akkor az a vörös X odacsusszan a semmiből, és azt kérdezi, hogy jól vagy, papa? És ebben a pillanatban valami bríz, vagy főn, valami alpesi szél lecsap a hegygerincre, utat vág a napnak, ami aranyfürdőt rendez a korcs kis fenyők között, beteríti a sípályát, ahol szemlátomást csak ketten vagyunk. A kisfiam meg én.
Megyünk? – kérdezi, és akkor belevágunk. Félköríveket karcolunk a legelők érzékeny bőrét takaró hóba.