Legnépszerűbb termékek
Nincs találat
Legnépszerűbb cikkek
Nincs találat

Hét fehér történet

Létrehozva: 1/25/2021 4 perc szülők, nagyszülőkGyermekCsaládTélAz úgy volt...SíelésprogramÖsszes cikk
A hó régen mértékegység is volt: az, hogy hány havat ért meg valaki, az életkorát is meghatározta. Ha minden hóra nem is, azokra, amik fontosak voltak valamiért, még emlékszem én is. Össze is gyűjtöttem hetet.

Kicsi vagyok, talán három-négy éves. Donovalyban síelünk, a szüleim azt mondják, már olyan jól megy nekem, hogy most felmegyünk a Chopokra. Hopok. Jó neve van. Biztos sok a bucka. Kiszállunk a libegőből, szikrázó napsütés, metsző szél. Műanyag síléceim vannak, a bakancsom bőrből. Fűzős, csak két csat van rajta. A kötés egy drótrugó, ami a cipő sarkára szorul, elől egy nagy lapos kapocs szorítja a piros síhez. A triálban vettük. A pálya egyenesen vezet a hegygerincen, lankás, de jobbra nagyon meredek, az alján köd ül. Elindulunk. Szinte azonnal elesek és csúszni kezdek az ismeretlenbe. Megállíthatatlanul. Egyre gyorsulok, a lejtő egyre meredekebb. Elnyel a ködös végtelen.
Nem tudom, hogyan lett vége. Azóta sem jártam a Chopokon.

Hét éves vagyok. Reggelizünk a szállodában, a Kancsendzöngára néznek a hatalmas ablakok. Ez a hegy szerepel a Fecskék és Fruskákban is. Az a kedvenc könyvem. Kontinentális reggelit eszünk, vajon miért hívják így? A nagy lávatengerre gondolok, ami a Föld mélyén van, azon úsznak a kontinensek, néha összeütköznek, ez, ahol vagyunk, a Himalája, ez is egy ilyen ütközéstől van, India felgyűrte Ázsiát.
Dörrenés rázza meg a szállót, remegnek az ablakok, aztán olyan hangos morajlás jön, mint amikor egy repülőgép mellett állsz, lökhajtásos repülő mellett, olyannal érkeztünk Delhibe. Katmanduba más kocsival jöttünk, filmet vetíteni. Apunak ez a munkája, magyar filmeket mutatunk meg az indiaiaknak meg a nepáliaknak. Pedig nekik is nagyon izgalmas filmjeik vannak, sajnos még egyet se láttam, de az utakat szegélyező hatalmas plakátokon egymás fejét vágják le a harcosok és fröccsen a vér. Nagyon szeretnék ilyen filmet látni. De mi csak jancsót meg szomjast vetítünk, meg mészárosmártát.
A hegycsúcsot övező szirtek egyikéről hatalmas hótömeg zúdul alá, füstként gomolyog a porhó a hegy alján, mintha csak felrobbant volna egy épület.
Ez a lavina, mondja az Apám.

Egy év múlva az Alpokban bolyongunk. Az indiai kiküldetés alatt elválnak a szüleim, apám kint marad, én anyuval Svájcon keresztül jövök haza, itt töltünk két hetet '56-os emigráns nagybátyáméknál. Kirándulni megyünk. Eltévedünk. Egy menedékházat kellene megtalálnunk, ott fogunk aludni. Kaptatunk a szűz hóban. Sötétedik. Fáradt vagyok, talán sírok is. A felnőttek vigasztalnak. De végeláthatatlan a menetelés. Aztán azt mondják, megérkeztünk. A házikó alig látszik ki a méteres hó alól. Azt mondják, menjek előre, nyitva van. Erőtlenül fogom meg a kilincset. A kilincs lágyan csusszan a kezembe, szinte langyos. Egy kezet formál. Fából. Ahhoz, hogy belépj, kezet kell fognod a házzal.
A felnőttek fát hoznak, befűtenek, meleg lesz. Az egyik ágy alatt találok egy gitárt. Valaki játszani kezd, készül a vacsora. Esni kezd a hó. Biztosra veszem, hogy reggelre betemet minket, és én itt fogok felnőni, ebben a házban, a hó alatt. Jó lenne.

Talán 12 lehetek. Ez vagy álom, vagy nem. Felriadok, éjszaka van, minden és mindenki alszik. A Balaton is, a kert végében. Megfagyott. De fények villódznak a jég alatt. Megnézem.
Halkan lépek, morzsolódnak a hókristályok a talpam alatt. Bátran megyek rá a hófödte jégre, a különös derengésben még látszanak a délelőtti önfeledt korcsolyázás nyomai. Csak délután kezdett el havazni, a porcukor szitálta jégre, a kómába fagyott hatalmas halakra, amiket hiába próbáltunk kikaparni a korcsolyánk élével, túl mélyen voltak. Az egyik fényfolt fölül elsöpröm a havat, lenézek. Hatalmas jegenyefa áll a tó mélyén. Izzanak a gyökerei, mint egy rakétának. És már jönnek is az utasok, különös alakok helyezkednek el a fa odvaiban. Apró emberek, szárnyas lények, mind régi ismerős. Én találtam ki őket. Hogy legyenek barátaim. Ijedten visszafutok a partra. A jegenyefa csendesen töri át a jeget, éppen csak annyi hangot ad ki, mint egy rianás, méltóságteljesen emelkedik fel, hogy a sztratoszférából kilépve új lakhelyet keressen különös lakóinak. Most akkor felnőtt leszek?

Nem jár a busz. Mi legyen? Budapestet elnyelte a hó, ha most eljutunk a gimiig, hősként fognak ünnepelni, gyerünk! A Budakeszi útról a Toldy Ferenc utcába. Szűz hóban. Már a Mária tér környékén járok, amikor szomorú alak bontakozik ki a ködben. Egy megfáradt vándor. Valami szíjon vagy spárgán húzza maga után az iskolatáskáját. Tünde az. Együtt megyünk, röhögünk. Mert olyan jó, hogy katasztrófa van.
Tényleg hősként ünnepelnek, már az a pár tanár, aki meg tudta közelíteni az iskolát. Hazafelé már nem lesz ilyen egyszerű. A Moszkva téren gyülekezünk. A legrövidebb út az erdőn át vezet, na de a vaddisznók? Akkor jövök rá, hogy a hó akusztikai élmény. Bizonyos hangokat elnyel, másokat meg felerősít. Az autóét, ami elé kilépek, például elnyeli. De nem üt el, nem halok meg. Valahogy hazakeveredünk.

Apám és Nagyapám. 44-ben. Vagy 45-ben? Átkelnek a zajló Dunán. Vagy még be van fagyva? Óbudáról indulnak, kenyérért. Csúszkálnak, botorkálnak a folyó jegét borító hóban. Lőnek rájuk. Vagy valaki másra. Az egykor feszülő izmú hídjaink karjai a folyó vízébe lógnak. Halottak, felrobbantották őket. Apám és nagyapám átkelnek a folyón, a jégen és a havon, és kenyérrel térnek vissza. Nagyanyám megcsókolja őket. A kenyeret is megcsókolja.

Felnőtt vagyok, fiam is van, síruhát veszek neki. Pirosat, hogy ne tűnjön el a ködben. Mert mindig köd van, mire felérünk a hegyre. Csúszni kezdünk, ő mint egy hatalmas vörös X, kezei és lábai szerteszét állnak. El-el tűnik az áthatolhatatlannak tűnő felhőben. Lassan én is láthatatlan leszek. Csak a hó sistergése jelzi, hogy mozgásban vagyunk. Aztán az is abbamarad. Nem tudom állok-e, vagy lassan csúszom valamerre. Hol van a gyerek?
Egy művész barátom készített egy hatalmas tojást, amelybe be lehet lépni. Amikor bezárul mögöttem a falba teljesen belesimuló ajtó, ugyanaz az érzés fog el, mintha totális ködben lennék. Nincsenek kontúrok, vonalak, szemcsék, részletek, amibe belekapaszkodhatna a szem. A tojás belseje maga az optikai végtelen, hiába ütközöm a falába, nem látok mást, csak a fehér semmit. Nem bírom egy percig sem, üvöltök, hogy engedjen ki.
Ugyanez az érzés kap el a hegyen, nincs lent, sem fent. Se mélység, se magasság. Csak a végtelen semmi.
Hol van a gyerek?
Ordítok.
Semmi.
Ordítok.
És akkor az a vörös X odacsusszan a semmiből, és azt kérdezi, hogy jól vagy, papa? És ebben a pillanatban valami bríz, vagy főn, valami alpesi szél lecsap a hegygerincre, utat vág a napnak, ami aranyfürdőt rendez a korcs kis fenyők között, beteríti a sípályát, ahol szemlátomást csak ketten vagyunk. A kisfiam meg én.
Megyünk? – kérdezi, és akkor belevágunk. Félköríveket karcolunk a legelők érzékeny bőrét takaró hóba.

A hó régen mértékegység is volt: az, hogy hány havat ért meg valaki, az életkorát is meghatározta. Ha minden hóra nem is, azokra, amik fontosak voltak valamiért, még emlékszem én is. Össze is gyűjtöttem hetet.