Bipoláris hírességek

A lelki betegségeknek ezt a fajtáját ezért a „művészek betegségeként” ismerik. A mániás depresszió jellemzője, hogy a beteg állapotában két szakasz, a mániás (szárnyaló) és a depresszív váltja egymást. Ám ez nem összetévesztendő az egészséges embereknél előforduló kisebb hangulatingadozásokkal. Az ebben a betegségben szenvedőknek rendkívüli szélsőségek mutatkoznak a viselkedésükben. Diagnosztizálása nagyon bonyolult, a betegség összetettsége és számos válfaja miatt. Ettől függetlenül a média szereti a mániás depressziós címkét a hírességekre ragasztani. Míg a hírességek közül többen igyekeznek ezt tagadni, addig sokan felvállalják, és nyíltan beszélnek a problémájukról.

Az egyik legismertebb ilyen híresség a Nirvana frontembere, Kurt Cobain volt. Betegsége már élete során is nyílt titok volt, ugyanúgy, mint súlyos drogfüggősége. A róla szóló életrajzi könyv szerint részben az extrém mértékű hangulatingadozásait enyhítendő nyúlt a drogokhoz. Az énekest, aki 1994-ben önkezével vetett véget életének, a Time magazin 2002-ben beválasztotta a „zseniális őrültek” listájára, ahova azok a mániás depresszióval küzdő hírességek kerülnek föl, akik maradandót alkottak a zenében, a filmben vagy az irodalomban.

Marilyn Monroe hasonló problémákkal küzdött. A szexszimbólum mai napig titkokkal és kérdésekkel övezett életéről a 2001-es, Marilyn Monroe: Az utolsó napok című film rántotta le a leplet. Hyman Engelberg, Monroe volt pszichiátere a filmben nyíltan beszélt a színésznő állapotáról: „Mindig is tudtuk, hogy bipoláris. Kiszámíthatatlan volt, hogy éppen milyen hangulatban találjuk. Egyértelműen súlyos problémákkal küzdött.”

A festőóriást, Vincent van Gogh-ot élete során nem diagnosztizálták mániás depresszióval, hiszen a XIX. században még nem is ismerték ezt a betegséget. Van Gogh többször élvezte sárga házak vendégszeretetét. A Saint-Remy-i elmegyógyintézetben 1889-ben nyilvánították ön-és közveszélyes őrültté. Az akkori lélekgyógyászoknak annyiban igazuk volt, hogy amikor van Gogh éppen depresszív időszakát élte, valóban őrültként viselkedett (mindenki ismeri a történetet, amely szerint egy rohama során saját fülét vágta le). Viszont mániás korszakaiban zsenialitása teljes valójában bontakozott ki.
Virginia Woolf is a festőzsenihez hasonló módon élte meg depresszióját. A XX. századi irodalom egyik vezető alakjának munkásságát is befolyásolta betegsége. Sosem hátráltatta, inkább építkezni tudott belőle. Műveiből mindig áradt a feszültség és a borongós hangulat, ám sosem felejtette ki belőle a remény szikráját sem. Ebből a kritikusok azt a következtetést vonták le, hogy Woolf depresszív állapota inkább úgynevezett „kevert fázisú” volt. Az zseniális írónőnek már tizenéves korában is négy idegösszeomlása volt, amit édesanyja, majd szeretett nővére elvesztése okozott. Ezután őt és lánytestvérét két bátyjuk nevelte, akik – feltételezések szerint – molesztálták őket. Woolf több életrajzírója ezt a traumát nevezi meg ideggyengeségének okaként. Miután férjhez ment, depressziója kis mértékben ugyan, de stabilizálódott. Úgy tűnt, állapota javulásnak indult, ám 1940-ben egy bomba földig rombolta angliai otthonát, ami annyira megviselte, hogy egy évre rá, 59 éves korában, zsebeit kövekkel telirakva a birtokuk közelében lévő folyóba vetette magát.