Az év legborzalmasabb napja volt
Módosítva: 1/1/2011 Szerző: Szimpatika 1 perc SzabadidőKutya
Ki kellet volna mennem. Nagyon. Szomjas voltam, égett a szám, a szemem. A nyelvem a szájpadlásomhoz tapadt. A halálfélelem izmaimba markolt. Tudtam, hogy mozdulnom kéne, de nem voltam képes rá.
Segítsetek, ordítottam volna legszívesebben. Hagyjátok abba! Most!
Mondtam volna – ha embernek születek. De én csak egy kutya vagyok. Tizenöt kilónyi rettegő pamacs. A petárdák éjszakáján.
Én megúsztam. Itthon vagyok. A szilveszteri őrület elmúlt. Már csak néhány durranás hallatszik. De mi van a többiekkel? A sok ezer elkóborolt, gazdáját, otthonát kereső sorstársammal?
Az óévbúcsúztató vigadalomban elsütött petárdák, és tűzijátékok miatt vajon hányan szaladtak közülük világgá?
Tudják-e az emberek, hogy az ilyenkor elkóborolt állatok közül sok sohasem kerül elő?
Vergődik utcáról parkra, szomorúan, gazdátlanul, amíg a lába bírja. Elfekszik aztán padok mögé, bokor alá, a havas, fagyott földre. Szeméből eltűnik a fény, bundája szürkül, bordái lassan kilátszanak.
Az ilyen éhező, vergődő kutyák a mostani farkasordító hidegben gyorsan legyengülnek. Kényelemhez, szeretethez, gondoskodáshoz szokott testük nem bírja a nélkülözést. Nincsenek túlélési technikáik. A riadt, éhező, sokkos állapotúak félelmükben haraphatnak is.
Talán szerencséjük van. Gazdájuk gondolt a biztonságukra, és nyakörvükre bilétát, arra telefonszámot vésetett.
Talán szerencséjük van, és egy kutyaszerető ember találja meg őket. És telefonál a gazdinak. Vagy tetoválási szám, telefonszám hiányában befogadja őket. De ilyen ember kevés van.
Az elkóborolt állatok sorsa ritkán fordul jóra. Legtöbbjüket autó üti, gyepmester viszi el. Egy hideg ketrecbe zárva töltik életük utolsó napjait. Vagy hetekig tartó bolyongás után, kihűlt, legyengült testük már nem bírja tovább, az élet elszáll belőlük.
Mondtam volna – ha embernek születek. De én csak egy kutya vagyok. Tizenöt kilónyi rettegő pamacs. A petárdák éjszakáján.
Én megúsztam. Itthon vagyok. A szilveszteri őrület elmúlt. Már csak néhány durranás hallatszik. De mi van a többiekkel? A sok ezer elkóborolt, gazdáját, otthonát kereső sorstársammal?
Az óévbúcsúztató vigadalomban elsütött petárdák, és tűzijátékok miatt vajon hányan szaladtak közülük világgá?
Tudják-e az emberek, hogy az ilyenkor elkóborolt állatok közül sok sohasem kerül elő?
Vergődik utcáról parkra, szomorúan, gazdátlanul, amíg a lába bírja. Elfekszik aztán padok mögé, bokor alá, a havas, fagyott földre. Szeméből eltűnik a fény, bundája szürkül, bordái lassan kilátszanak.
Az ilyen éhező, vergődő kutyák a mostani farkasordító hidegben gyorsan legyengülnek. Kényelemhez, szeretethez, gondoskodáshoz szokott testük nem bírja a nélkülözést. Nincsenek túlélési technikáik. A riadt, éhező, sokkos állapotúak félelmükben haraphatnak is.
Talán szerencséjük van. Gazdájuk gondolt a biztonságukra, és nyakörvükre bilétát, arra telefonszámot vésetett.
Talán szerencséjük van, és egy kutyaszerető ember találja meg őket. És telefonál a gazdinak. Vagy tetoválási szám, telefonszám hiányában befogadja őket. De ilyen ember kevés van.
Az elkóborolt állatok sorsa ritkán fordul jóra. Legtöbbjüket autó üti, gyepmester viszi el. Egy hideg ketrecbe zárva töltik életük utolsó napjait. Vagy hetekig tartó bolyongás után, kihűlt, legyengült testük már nem bírja tovább, az élet elszáll belőlük.