„A kutya okosabb, mint az ember”

Sokan tudják, hogy nagy kutyabarát vagy, azt hittük ide is kutyával érkezel...

Báró már otthon van, eddig sétáltunk. Az első vizslámat Somának hívták, ő 14 évig élt, Báróval 10 éve vagyunk együtt. Egyébként alapvetően félek a kutyáktól.

Az egész úgy kezdődött, hogy a házunkban lakó fiú vizslájának kölykei születtek, és hazahozott egyet a fiam. Nem akartuk, hogy megtartsa, de amikor az ember meglát egy három hónapos vizslakölyköt, akkor nem tud ellenállni. Minden kiskutya aranyos, de a vizsla egészen tüneményes, mert megvan a ruhája, de még nincs benne a kutya. Lötyög a bőrében. Szokták mondani, hogy van a kutya, meg van a vizsla... Tanúsíthatom, hogy ez a fajta tényleg egy másik műfaj. Sokat megismertem az elmúlt húsz év alatt, nincs köztük két egyforma, mindegyik más egyéniség. Tökéletesen lehet velük kommunikálni, mindent megértenek, csak néha mi nem értjük, hogy ők mit akarnak. A vizsla tud emberül, csak mi nem értünk vizslául – ezért ő okosabb, mint az ember. Amikor a feleségem reggel felkel, és kimegy Báróhoz, akkor szinte tisztán érteni, hogy a kutya azt mondja neki: „Mama”. Nem teljesen elképzelhetetlen ez, hiszen a papagájok is képesek egész mondatokkal kommunikálni. Lehet, hogy a kutya egy idő múlva annyira idomulni fog az emberhez, hogy egyszer csak megtanul beszélni.

A kutyasétáltatáson kívül sportolsz még valamit?

Persze, teniszezem, és ha nem esik az eső vagy a hó, akkor biciklivel járok. Kocsival egyszerűen nem lehet közlekedni, és azt is nagyon utálom, amikor az orrom előtt megy el a 2-es villamos, ezért inkább kerékpárral járok dolgozni a Katonába. Jobban esik, mint az autó vagy a tömegközlekedés. Fiatalkoromban, a Színművészeti Főiskola előtt, vívtam a BVSC-ben, a másodosztályig jutottam. Örök titok marad, hogy tehetséges voltam-e, vagy sem. Valószínűleg soha nem lettem volna bajnok, nem vagyok egy versengő típus, sem elég csibész, pedig a versenysporthoz az kell. Nemcsak a vívást, hanem a BVSC klubot is nagyon szerettem, remek hely volt, annyira pezsgett az élet, hogy én még ruhatárosnak is elszegődtem, csak, hogy ott lehessek, abban a miliőben.

Hogyan lettél színész? Bár a szüleid pedagógusok voltak, voltak híres színész felmenőid...

Persze, Szacsvay Imre, aki a Nemzeti Színház örökös tagja volt. Az én „szacsvayságom” rendhagyó, mert nem apai ágon vagyok Szacsvay leszármazott, az édesapám anyja volt Szacsvay lány. Egy 1400-1500-as évekből származó erdélyi család vagyunk. A család kétágú, Léczfalvi és Esztelneki előnévvel, mi az Esztelneki ághoz tartozunk. Megvan a címerünk, amiből kiderült, hogy pallosjoga is volt a családnak, és törökverők voltak. Tavaly nyáron teljesült egy régi álmom: eljuthattam a Sepsiszentgyörgy közelében fekvő Szacsvára.

Két nagyon híres Szacsvay leszármazott van, közülük az egyik az előbb említett színész, aki 1930-ig élt, és a patetikus színjátszást képviselte. Van egy életrajzi könyve, az Életem és emlékeim, amit Balassa Imre segítségével írt. A másik híres rokonom szintén Szacsvay Imre: ő volt Kossuth titkára, ő szerkesztette és jegyezte a Függetlenségi Nyilatkozatot, emiatt ’48-ban, az aradiakkal közel egy időben kivégezték. Tömegsírban fekszik a Kerepesi temetőben.

Az Országházban a jegyzők munkaszobáját Szacsvay Teremnek hívják, ezzel adóztak egykori, mártírhalált halt kollégájuk emlékének a jegyzők. Szacsvay Imre inkább meghalt, mintsem hogy visszavonja a Függetlenségi Nyilatkozatot. Nagyváradon állítottak neki szobrot, ott egyszer felolvastam a levelét, amelyben bocsánatot kért a szüleitől és a testvéreitől, amiért kivégzik. Kiss Tibor festőművész készített egy portrét, ami a róla elnevezett teremben található, én is ültem neki modellt, mert az álla állítólag olyan volt, mint az enyém.

Apám, Fehér Tibor, történelemtanár és író volt, számos ifjúsági regény szerzője. A Hajdúk kapitánya, a Hold a Tisza felett vagy A félhold árnyékában című könyveire biztosan sokan emlékeznek még. Ő az édesanyja nevét vette fel, aki Szacsvay Jolán volt, így lettem én Szacsvay-Fehér László – de a Fehér később lekopott. És mivel én a híres felmenőim ellenére az égvilágon semmihez sem értettem, elmentem színésznek, hogy mindenhez értsek. Sehova nem vettek volna fel, mert nem voltam jó tanuló, a teljesítményem nagyon messze volt az egyetemi ponthatároktól. Sosem voltam okos – de talán bölcs már vagyok. Nem is bánom, mert nem mindig jó okosnak lenni. Inkább szorgalmas voltam és visszahúzódó. 

Kamaszkorban aztán az ember elkezd szerelemes lenni, és az én időmben egy szerelmes még a versekhez menekült, hiszen valahogy meg akarta fogalmazni azt, amit nem tudott. Persze, ehhez kellett egy magyartanár, egy indíttatás, egy könyvespolc, ahonnan le lehet venni a kötetet. Nálam a reál tantárgyak soha nem jöttek szóba, a történelem és az irodalom viszont érdekelt, azokat szerettem. A gimnáziumban is volt színjátszó kör, ráadásul Bódy Gábor volt az én önképzőköri elnököm az Istvánban, az ő szellemisége már fiatalon is „működött”. Érettségi után elmentem felvételizni, de természetesen nem vettek fel elsőre a főiskolára, aminek később nagyon örültem, mivel így eltölthettem egy évet a Nemzeti Színház Stúdiójában Lukács Sándor, Bánsági Ildikó, Hámori Ildikó, Nagy Gábor, Martin Márta társaságában.

Benedek Miklóst is ott ismerted meg? Vele, úgy tűnik, a Budapest Orfeum óta elválaszthatatlanok vagytok.

Most is együtt játsszuk A nagy négyest... Már az általános iskolában ismertem őt, két osztállyal felettem járt, a főiskolán pedig már jóban is lettünk. Ő akkor már ismerte a kabaré világát, az apja révén bejáratos volt a Vidám Színpadra, járt a Luxorba, a Savoyba... Adott volt, hogy később ezt a világot közösen elevenítsük fel.

Ha jól tudom, akkor egy önálló estre készülsz, amelyben neki is szerepe van.

Igen, ez egy egyórás produkció lesz, komoly dolog, és nincs benne semmi gyakorlatom, még sohasem csináltam ilyet... Amióta a Katonában létrehozták a Sufnit, több kollégám is tartott már ott önálló estet: Fekete Ernő Weöres Sándorral, Kiss Eszter Szabó Lőrinccel, Bodnár Erika pedig mesékkel készült. Gondoltam, hogy én is megpróbálom, hátha sikerül. Remélem, összejön, Benedek Miklóssal dolgozunk rajta. Talán április elejére el tudjuk készíteni, ez csak rajtam és Miklóson múlik.

Mi történt a főiskola után?

Én 1966 óta vagyok valaki. Stúdiósként még boldog voltam, ha a színészek visszaköszöntek, és fantasztikus érzés volt, amikor aztán már elkezdtek partnerként kezelni. Játszottam Kállai Ferenccel, Sinkovits Imrével, Gobbi Hildával, Máthé Erzsivel és Törőcsik Marikával is, Major Tamás pedig nagyon sokat rendezett. 1973-ban jött az áttörés: A revizort játszhattam a Nemzeti Színházban, a nagy Tovsztonogov rendezésében. Ő egy nagyon híres rendező és igazgató volt Leningrádban, és nagy szó volt, hogy Magyarországra jön rendezni. Ez még egy másik rendszer volt, az igaz, és minden szent volt, ami a Szovjetunióból jött, de ha kultúráról van szó, én inkább az orosz kultúrával nyomatom el magam, mint a globálissal. Korábban nem kaphattam komoly szerepeket, mert csak két éve voltam a színháznál, ráadásul 26 évesen ez szóba se jöhetett. A revizorra Sztankay Istvánt, Kálmán Györgyöt és Iglódi Istvánt ajánlották Tovsztonogovnak. Ő viszont úgy döntött, hogy nem kér az ajánlatokból, inkább megnéz néhány előadást, annak alapján választ.

A színészethez nemcsak tehetség, de 50% szerencse is kell, és itt nekem szerencsém volt. Akkor már nagyon sok kisebb szerepet játszottam, teniszező fiúból felvittem egészen V. Lászlóig, és mivel Iglódi Pista elment Németországba forgatni, és én ugrottam be helyette a Czillei és a Hunyadiakban. Tovsztonogov éppen ezt a Czilleit nézte meg, és én valamiért megtetszettem neki. A koncepciójába az én figurám illet bele a legjobban. Másik szerencsém az volt, hogy Fülöp Zsigmond abban az évben ment el a színháztól – ha akkor még ott van, valószínűleg őt választja. Éppen a TV-ben voltam egy felvételen, amikor nyílt az ajtó, és beszóltak, hogy „a Szacsvaynak telefonja van”. Bennem megállt az ütő, azt hittem, meghalt valaki, egy felvételt nem szoktak csak úgy megszakítani. Felvettem a kagylót, és Marton Endre, az igazgató szólt bele. Azt hittem, hogy ki vagyok rúgva. Csak annyit kérdezett, hogy meg tudok-e kapaszkodni, és amikor biztosítottam, hogy fogom a széket, elmondta, hogy én játszom A revizort. Hát, tényleg meg kellett kapaszkodnom.

Bementem a színházba, ahol már vártak, a házi színpadon fel volt állítva egy hosszú asztal, ott ült a rendező, a segédrendező, a tolmács, a Major, a szakszervezet, 2-3 dramaturg, a Művelődési Minisztériumból egy ember – szóval nagyon sokan. Előttük egy szék, jegyzetfüzettel és ceruzával. Az volt az én helyem. Úgy éreztem magam, mint Nyilas Misi. Megkezdődött a fejtágítás: ki kellett képezniük arra, hogyan szabad viselkednem az orosz rendezővel. Tovsztonogov rájött, hogy ha halálra rémítenek, akkor nem fogok tudni dolgozni, így végül leintette a bizottságot, és ő kezdett el velem beszélgetni. Ezt a korszakot hívtam én „hapták színjátszás”-nak.

Megvolt a bemutató, és életem legnagyobb dicséretét kaptam. Volt a darabban egy jelenet, amikor részegen a többiek ölében fekszem, és Básti Lajosnak lett volna a feladata, hogy megtámassza a fejemet. Ő viszont nem az az ember volt, aki egy taknyos főiskolásnak fogja a fejét. A második előadás közben észrevettem, hogy valami nem úgy van, mint korábban... és rájöttem, hogy Básti elkezdte megtámasztani a fejemet. Ez volt a legnagyobb dicséret, amit valaha kaptam. Hogy Básti Lajos befogadott.

Egyébként izgulós vagy? Nyugodt, szemlélődő, már-már buddhista léleknek tűnsz.

Ha nem izgul valaki előadás előtt, alatt, akkor annak abba kell hagynia a szakmát. Én is izgulok, de ezen úrrá kell lenni. Sokba van ez a nyugodtság nekem, de például ezért a nyugodtságért, szemlélődésért lettem beválogatva A revizorba is, hisz' Hlesztakov is ilyen. Soha nem szoktam a társaság középpontja lenni, imádok nézelődni: régen kedves szórakozásom volt, hogy beültem valahová, és csak bámészkodtam. Hagyom magam sodródni, mert tudom, hogy úgysem tudok változtatni vagy irányítani.

Sohasem akartál rendezni?

Dehogy, alig bírok végigülni egy megbeszélést, hát még, hogy én tartsak előadást...

Van szerepálmod?

Erre nem igazán tudok válaszolni. Mindenki szeretne Hamlet lenni, de ha megbukik vele, mi értelme volt? Azt a feladatot kell megoldani, és abba kell beleszeretni, amit éppen kap az ember. Ez lehet jó is, rossz is. Van olyan, hogy kínszenvedés bemenni a színházba, mert félek a szereptől, vagy jellegtelen, sikertelen, örömtelen a munka. De ez nem függ a szerep nagyságától. Például imádtam a Vadkacsában lakájt játszani: egy-két mondatom volt csak, és fél 8-kor már az utcán sétáltam.

Nem is vártad meg a tapsot?

Nem, hiszen ki emlékszik fél 11-kor arra, hogy negyed nyolckor valaki mondott valamit? Ezért üljek ott késő estig? Sokan azt mondják, hogy ez tiszteletlenség a nézővel szemben, de ez butaság. Egy jó nézés vagy egy mondat többet ér, mint ha elmondasz nyolcvanat, de az senkit sem érint meg. Szegény anyám mesélte, hogy egyszer látott egy színdarabot, amiben valaki bejött a színre, csuklott egyet, mondott egy mondatot, és kiment. Harminc év múlva is emlékezett erre. Aztán kiderült, hogy ezt a valakit Kiss Manyinak hívták. Ezzel csak azt szeretném illusztrálni, hogy egy színházi előadásban minden egyes résztvevőnek megvan a fontos szerepe, a nézőknek ugyanúgy, mint a műszakiaknak.

Minden előadás más, és a nézőhöz hasonlóan a színész is behozza az összes baját, örömét és bánatát a színházba, de neki úrrá kell rajta lenni. Teljesen mindegy, hogy én egy percet vagy öt másodpercet rontok el, de az rongálja az előadást. Lehet, hogy nem teszi tönkre az egészet, de árt neki. Nem csak a tévesztésre gondolok, hanem arra, amikor valaki nincs ott fejben. Arra kell koncentrálni, hogy agyilag kizárjam a dolgokat, és csak a szerepre tudjak figyelni. Én ebben látom a színészetet. Csapatjátékos voltam világéletemben, ezért is lesz furcsa élmény nekem ez az önálló est.

Szacsvay Lászlóval egy kis budapesti étteremben találkoztunk 2013 márciusában. Bár azt hitte, hogy a Színpadtechnika c. magazinnak ad interjút, szívesen mesélt a családról, a régi kollégákról és arról, hogy mire készülnek Benedek Miklóssal.