A házasság buktatói

Meg is mondta neki, persze, ő is üvöltve, hogy undorító vagy, olyan vagy, mint a patás ördög! A nő elnémult, meg is inogott, mintha nem kapna levegőt, aztán zokogni kezdett. Odament a férfihoz, és a vállán bőgött.
– Most mi van? – kérdezte a férfi egész halkan, és indult a keze, hogy megsimogassa a nő sötét haját, de mégse tette. A nő hirtelen kijózanodott. Eltolta a férfit, megtörölte az arcát, kifújta az orrát.
– Menj el. Az van.

Különös, de a férfi nem érzett semmit. Se dühöt, se szomorúságot, se csalódottságot. Ha mégis érzett valamit, akkor az inkább a megkönnyebbülés volt. Hogy mehet. Világgá, akárhova. Mint a ló, amikor kieresztik a karámból. Öt perc alatt telepakolt egy bőröndöt, és távozott. A nő meg nézte az ajtót. Nem gondolta volna, hogy tényleg elmegy. Állt a szoba közepén. Hirtelen túl nagy lett a tér, túl lassú az idő. Mit is kell most csinálni. Dühöngeni, sírni, átkozódni? Nyugtatót keresni? Vagy kinyitni egy üveg bort? Felhívni valakit? A barátnőt? A gyerekek a nagyszülőknél, főzni nem kell, úgyse tudna enni, most mihez kezdjen, takarítson? Mit szokás csinálni ilyenkor. Mintha az űrben botorkálna. Sötétedett, amikor végre feleszmélt, hogy hazajött a két kiskölyök. Etetni kell, fürdetni kell, és mosolyogva hallgatni, hogy a nagyapa negyedszerre sem talált bele a kukába az almacsutkával. Meg se kérdezték, hol van az apjuk. Naná, hogy nem, gondolta a nő, mert amúgy sincs itthon soha.

A férfi minden harmadik nap elment a srácokért, és hazavitte őket magához. Az egyszobás lakásba, amit kibérelt. Ott tartotta őket két napig, majd vitte vissza a nőhöz. Aztán harmadnap megint értük ment. Egy alkalommal, amikor a férfi a konyhapultra könyökölve várta, hogy a fiúk felöltözzenek, a nő rátette a kezét a kezére. Nem mondott semmit, csak nézett. Olyan hívogatón, sírósan, nevetősen, cicásan, a férfi sehogy se tudta pontosan megfejteni, hogyan.
– Most mi van? – kérdezte.
– Gyere haza, az van – súgta a nő.
– Te küldtél el.
– Szóval nem jössz?
– Nem.
– Van valakid! – sziszegte a nő.
– És ha van?

Hát volt. A nő kiderítette, mert a következő héten mindennap követte a férfit kocsival. Egy sokkal vékonyabb nő volt, a haja hosszú és platinaszőke. Kiszálltak a kocsiból, a férfi kinyitotta a csomagtartót, kiemelt két nagy bevásárlószatyrot, egy hatos csomagolású ásványvizet meg a hóna alá kapott, és cipelte az új nő után. Fel a másodikra. Látszott lentről, ahogy fent a szobában nevetnek. A nő hazament, felhívta a barátnőjét, és zokogva megesküdött, hogy kinyírja azt a lotyót. Aztán megivott egy üveg bort és kiszívatta platinaszőkére a haját.
– Hogy nézel ki? – kérdezte pár nap múlva a férfi, és össze akart morzsolni egy seprűsre töredezett hajcsonkot. A nő ellökte a kezét.

Aztán néhány hét múlva leültek, hogy beszéljenek. A nő akarta. Hogy tisztázni kell a dolgokat. A gyerekeknek se jó, hogy háromnaponta költözgetnek. És a gyerektartás? Vagy az ilyenkor nem jár? És hogy a férfi ne merészelje odavinni a srácokat ahhoz a… na, majdnem kimondtam, „nőhöz”. És hogy el kell dönteni, hogy merre tovább. A férfi kelletlenül morgott mindenre. A nő igyekezett higgadt maradni. A férfi azt mondta, a láthatásból nem enged. A nő elborult, hogy a férfi menjen csak a lotyójához. A férfi kikérte magának, hogy lotyó. A nő zokogott és üvöltött. A férfi azt kiabálta, végleg elviszi a gyerekeket.

A nő barátnője szerint, ha már majdnem egy éve külön élnek, be kéne adni a válópert. A nő azt suttogta, de ő szereti a férfit. Na de másik nője van, mondta a barátnő, meddig akarsz még várni rá.
A szilvesztert a nő egyedül töltötte a sötét lakásban. Nem gyújtott villanyt, nehogy meglássa a férfi, ha netán arra autózik, hogy otthon gubbaszt. Milyen év vár rá, ezen tűnődött. És hogy januárban már tényleg lépni kell, válni kell, dönteni kell.

Aztán a következő hétvégén a gyerekek megint a nagyszülőknél. Szombat hajnalban jött egy SMS a férfitól. Csak annyi, hogy hiányzol. Átmenjek? - írt vissza a nő. A férfi nem válaszolt. Csak órák múlva. A nő beült az autóba, és rohant, a férfi a lépcsőházban várta, becibálta a legénylakásba, a nőn nem is volt semmi, csak a kabát, a férfi magához szorította a lágy, jól ismert testet, mélyen beszívta az illatát. Sokkal később, amikor már a padlószőnyegen hevertek a plafont bámulva, azon merengtek, hogy most mi van. Meg hogy mi lesz. Aztán meg azon, hogy tökmindegy, mert most olyan jó.

„A házasságban mindig veszekednek. Egyes esetekben még a tányérok is repülnek. Ti most nevettek, de ez az igazság. Azonban nem kell ezért szomorkodnunk. Ilyen az emberi lét. Titka azonban az, hogy a szeretet erősebb annál a pillanatnál, amikor veszekszünk. Ezért tanácsolom mindig a házaspároknak, hogy amikor veszekednek, soha ne fejezzék be a napot kibékülés nélkül. Mindig béküljenek ki! Nem szükséges az ENSZ-et hívni, hogy otthon békét teremtsenek! Elég egy kis gesztus, egy simogatás, egy köszönés, és másnap újra kezdődik a házasélet.”

Ferenc pápa

Egy semmiségen kirobbant, sokadik veszekedés alkalmával a nő azt vágta a férfi fejéhez, hogy elege van, nem bírja tovább, ez a tizenöt év már túl sok, ez már maga a pokol, nem kap levegőt. Üvöltött. Belevörösödött az arca, kimeredtek a szemei. A férfi még sose látta ennyire kibukva. Gyűlöletes volt abban a pillanatban. Egy idegen. Sátáni.