„A börtön a társadalom kicsiben”

18 évesen börtönőrnek jelentkeztél. Nem tipikus diákmunka.

Nem, de apukám rendőr volt, így én nem idegenkedtem ettől annyira. Az ő nyomdokain járva Rendőrtiszti Főiskolát végeztem – azután pszichológia szakot. Közben őrből nevelőtiszt lettem, és amit pszichológiából épp tanultam, a börtönhelyzetre fordítottam. Az lett a vizsgálódási közegem. Már gyerekkoromban is valahogy mindig megfigyelőszerepben találtam magam. A lakótelepen, ahol laktunk, sosem kerültem az ottani vagányok közé, de áldozat sem voltam. Megfigyeltem. Az iskolában is így néztem az ottani zaklatásokat. A börtönben nagyon hasonló a dinamika.

Fiatal srácként az első börtön-munkanapodon nem volt benned félelem?

De, viszont ahogy beléptem, ez megszűnt. Azt hittem, büdös lesz, nem volt; attól féltem, hogy vademberek lesznek ott, de nem ezt éreztem. A Budapesti Fegyház és Börtönben leginkább középsúlyos bűnözők ültek, lopás-rablás miatt, főleg romák. Sok őr eleve előítélettel nézett rájuk, de én gyerekként romákkal jártam egy suliba. A szocializmus is szegregált; az „A” volt a fehér osztály, a többi roma. A közös iskola bennem sok előítéletet felszámolt, pl. hamar rájöttem, hogy a romák semmivel sem butábbak nálunk, hiába az elit meg nem elit osztály. A családi kapcsolataik viszont tényleg sokkal szorosabbak – ami helyzetfüggően pozitív vagy negatív. Egyszerűen más a kultúrájuk, mint a miénk. Bent sok határhelyzetet láttam, olyat, ami az emberi lét alapjait igazán megmutatja. Pl. volt egy roma elítélt, renitens és látszólag minden érzésre képtelen. Amikor megtudta, hogy meghalt a gyereke, a fejét a falba verte és hangosan üvöltött. És én úgy éreztem, hogy egy gyerek halálhírére ez a valódi reakció.

Mennyire találtad meg a hangot az elítéltekkel? Volt tekintélyed?

Bár magas voltam, nagyon vékony, meg olyan csillogó szemű (ami nem előny) – mégsem volt gondom a rabokkal. Távolságtartóan fogadtak, de még azt is könnyen megúsztam, hogy mint új őrt „bevigyenek az erdőbe”: az egyik rab odajött, hogy patkányt kell irtana, el kell szórnia a fehér port. Beszórta a cipőmet is. Tanultam belőle, de ennél nagyobb bajom nem lett, ellentétben sok kollégámmal. A börtönőr azt hiszi, ő figyeli a rabokat, holott pont fordítva. A rabok beosztják, ki mikor kit figyel, felmérik, meddig tolhatják ki a határokat. Az működik, ha az őr korrekt, de nem bratyizik. Ha keménykedik, rosszul jár. Az elítéltek tudják terrorizálni anélkül, hogy az büntethető lenne. Minimum körberöhögik. És ha egy rab letegezi az őrt, az a vég, akkor a hiéna már kiharapott egy darabot az oroszlánból.

Te milyennek láttad a 90-es évek börtönviszonyait, és milyenek most?

A régi Kék fény és a Családi Kör szemlélete uralkodott. Tehát a bűnöző „javíthatatlan”, egy másik embertípus; emlékszem, egyszer azt mondtam a felettesemnek egy rabról, hogy jó ember, és ő rám szólt, hogy ilyet ne mondjak többet. Másrészt a nevelést adminisztrációs kötelességnek tartották. A nevelőtiszt kötelezően írt nevelési tervet, amelyből hiányzott bármilyen spontaneitás, vagy az emberi kapcsolat lehetősége. A nevelőtiszti munkát sajnos ma is elviszi az adminisztráció. Fontos látni, hogy az akták tartalma más, mint a valóság. Pl. az áll az aktában, hogy „zárkaellenőrzésnél tetováló gépet találtak az elítéltnél” – igen, csak nem biztos, hogy az ő gépe volt. Laknak tízen a zárkában, egy les, egy tetovál, egyet varrnak. Amikor jönnek az őrök, mindhárom beugrik az ágyába, és aki ott marad, talán ő a legártatlanabb. De nem szól, mert összeverik a zárkatársai.

Hogy bírtad a hivatali beszorítottságot?

Nagyon nehéz volt, de őrült izgalmas megfigyelő-hozzáállással. Egyszer beszorultam a padlásra, mert elromlott a zár; telefonáltam a karbantartóknak. Nem engedtek ki, csak ha ún. szolgálati jegyet írok: leírom a tényállást egy a4-es papírra, és kérelmezem, nyissák ki az ajtót; ezt lepecsételtetem két emberrel, majd átadom. De ugye, be voltam zárva… Amikor börtönpszichológus lettem, már tapasztaltam a börtön abszurd oldalát – és volt kb. tíz esetem, ami kimeríthetetlen forrása lett a kutatásnak, illetve jól illusztrálta az olvasmányaimat. Foucault börtönszociológiai-pszichológiai munkái voltak rám a legnagyobb hatással, főleg a gyakorlat fényében. Volt pl. egy fogvatartott, aki több mint 20 éve ült, mikor megkértek, írjak róla szakvéleményt. Mikor leültünk, azt mondta nekem: Na, mit hozzak ki ebből a Szondi-tesztből? – amit meg akartam vele csináltatni. Nagyobb gyakorlata volt benne, mint nekem. Az ún. igazságszolgáltatás sajátos mechanizmusok által működő gépezet, sokkal inkább a láthatatlan, mint a látható szabályokra épül.

Az elítéltek bármikor kérhetnek – és kérnek is – pszichológusi segítséget?

Kérhetik, kérik is, de főleg konkrét céllal. Pl. léteznek ún. kannibálzárkák, ahol a benti tartozásokat a nyertes emberei a vesztes kinti hozzátartozóin hajtják be. Ha valaki szeretne innen kikerülni, nem ezt mondja, mert ilyen zárka hivatalosan nem létezik (csak pl. dohányzó vagy nemdohányzó). De már az is a gyengeség jele, ha valaki pszichológust kér, és lehet, hogy ki se engedik a társai. Elkezdi írni a kérelmi lapot, körbeállják: „Te, öcsém, mit írsz? Ne írjad.” És ennyi.

Nincs kötelező pszichológiai ellenőrzés?

Bizonyos kockázati tényezőknél igen: ha suicid listára kerül valaki; csak ennek olyan protokollja van, hogy gyakran elvész a lényeg. Egy macsó közegben idegenkednek is a pszichológustól, plusz a roma kultúrában nő nem lehet férfi fölé rendelt. Ezt tudni kell. Volt, aki attól félt, mikor beszélgettem vele, hogy kiderül róla valami, amit titkol (pl. hogy pedofil, ha addig megúszta a sanyargatást), bár mi nem adhattuk ki, nem bízott bennünk. Volt egy páciensem: fehérgalléros, nem kigyúrt, de pénzes; a rabok tisztelték. Meghallgatást kért, majd 20 percig némán ült nálam. Kérdezgettem, nem reagált semmire. Ahogy kimondtam a „kapcsolattartás” szót (ez a hivatalos forma), elkezdett zokogni. A barátnője nem kereste, és iszonyúan őrlődött, közben attól félt, kitudódik, hogy érez – mert oda a respektje, ha sebezhető. Ezután akárhányszor bejött, lerogyott az ajtóban, és sírt.

Te hogy tekintettél a pácienseidre? Az előéletük nem befolyásolt?

Gyakran direkt nem néztem meg az aktában, mit követtek el. Arra jutottam, hogy az a jó, ha semmi, senki nem befolyásol. Volt egy elítélt, akinek olyan testszaga volt, hogy a rabok zöme és az őrök is viszolyogtak tőle. Mikor az édesanyja meghalt, behívtam, leültettem – amit soha senki –, ettől a gesztustól ezután vakon bízott bennem. Sajnos a gyakorlati börtönpszichológusi munkám hamar véget ért, mert az Országos Parancsnokságra hívtak kutatásszervezőnek. Megismertem a különböző tudományterületek börtönkutatásait, kutatóit, jártam a külföldi börtönöket, a magyar börtönlátogatásokra pedig én kísértem a küldötteket. Nagyon érdekes volt látni, ahogy a börtönparancsnokok próbálják „eladni” az intézményüket, miközben én belülről is ismertem a helyzetet. Folyamatosan tágult a kép. A börtönviszonyok mindig az adott társadalomról árulkodnak. Jellemző, hogy pl. Csehországban, Dániában a hidegháború időszakában törvényes kasztrálás folyt; Magyarországon inzulin-sokkal vagy az agy egy részének sebészeti kimetszésével „gyógyították” a fogvatartottakat.

A kínzás témája újabb vetülete a börtönügynek. Az Európa Tanács Kínzásellenes Bizottságának a magyar delegáltja lettél.

Már gyerekkoromban óriási hatással voltak rám Bosch festményei, de a templomi feszületek is: nem értettem, ember emberrel hogy tehet ilyeneket. A börtönben aztán szörnyű dolgokat láttam. A magyar jogban nincs definiálva, mi a kínzás, csak a kínzás elleni egyezmény szövegében: hivatali eljárás alatt hivatalos személy által információ kicsikarása céljából intenzív testi-lelki szenvedés okozása. Érzed, hogy ennél a kínzás jóval komplexebb: a testi, lelki integritás megtörése, bármely helyzetben, bárki által. Mégis, ha egyik rab a másikat rituálisan megerőszakolja, hogy megtörje, az jogilag nem minősül kínzásnak. Rab rabot, börtönőr rabot, sőt rab börtönőrt is kínozhat. Láttam. Ezért ülök most itt, az ombudsmannál: a kínzások megelőzésével, a fogvatartási helyek monitorozásával foglalkozom.

Hogyan született a Börtönblog?

2005-2015 között írtam. Annyi mindent tapasztaltam, hogy ki kellett adnom magamból, másrészt érzékenyítésnek is szántam. Aztán ahogy elkezdtem börtönrajz-elemzéssel foglalkozni, a blog is elment ebbe az irányba.

A börtönőrökről szintén sokat írsz.

Tíz évig szociálpszichológiát tanítottam nekik a Rendőrtiszti Főiskolán. Szélmalomharcot vívtam: iszonyú elvont volt nekik. Azt például, hogy macsó vagy egyenruhás közegben több a látens homoszexuális, vagy nem értették, vagy inzultusnak tekintették. Furcsállották, hogy az előítéletes gondolkodás – a cigányokkal vagy a nőkkel szemben – szerintem rossz. Néhányakra tudtam hatni: számukra kinyílt a világ, mert aki rasszista vagy szexista, az olyan, mintha vak lenne.

Foglalkoztál a börtönőrök, nevelők ún. másodlagos traumatizációjával is.

Nagyon fontos téma. Aki naponta lát testi-lelki erőszakot, az traumatizált. Szabály a börtönben, hogy ami a bezárt zárkaajtó mögött történik, az nincs, de ahogy az őr kinyitja az ajtót, kötelező intézkednie. És ő naponta hallja, hogy boxzsáknak használnak embereket, de nincs ideje, ereje mindig közbelépni. Amit átél, lelkileg ugyanolyan hatást vált ki hosszútávon, mint egy elsődleges traumatizáció (amihez egy élmény elég, pl. ha őt magát bántalmazzák), ugyanúgy poszttraumatikus stressz szindrómát (PTSD) okoz. Megmaradtak kapcsolataim volt börtön-kollégákkal, azóta is jönnek néha segítséget kérni. Pár éve két rab agyonverte egy társát egy asztallábbal; az eset után intézkedő őrök azt mesélték: a hipermarketben a húsra nem tudnak ránézni azóta. Ez a PTSD.

Már csak áttételesen vagy kapcsolatban ezzel a világgal. Mennyit viszel belőle haza?

Szerencsére nem sokat. Otthon büszke apa vagyok: 2 éves a fiunk és 5 éves a kislányunk. Gyönyörűek, és nagyon sok örömöt adnak. A családom az a fészek, ahonnan töltekezem. A feleségemnek azért sokat mesélek a munkámról, jó, hogy megoszthatom vele. Nagyon támogató ember, és bár nem pszichológus, hanem jogász, én pszichológusként rengeteget tanulok tőle.

– ugyanerre jut egymástól függetlenül Dosztojevszkij, Churchill vagy Mandela – és őket idézve beszélgetőtársam, Fliegauf Gergely elméleti börtönpszichológus, kriminológus is. Börtönben szerezte első munkatapasztalatait őrként, majd nevelőtisztként, és azóta is – 25 éve – a börtönügy elkötelezettje: kutatóként, oktatóként, a Börtönblog írójaként vagy a kínzás és a rossz bánásmód ellen folytatott munkájában.