A titokzatos Balaton

Vannak jelek, de hogy mik is ezek, pontosan? Talán a kunkorodó felhők fodra, talán a rekkenő melegben lengedező zephyr (Berzsenyivel szólva), talán a molnárkák tánca a zöldeskék vízen. Vagy valami vibráló elektromosság?

Nézem a mindentudó kütyün az applikációkat, de minden csendes és nyugodt, a képernyő nem jósol semmi vészt.

Gyerekkoromban két dologtól féltem. El is neveztem őket Keleti bácsinak és Északi bácsinak. A felnőttek nem bácsizták őket, csak riadtan összenéztek és azt mondták: jön a keleti! Vagy hogy: itt az északi! És akkor kezdődött a rohangálás, ruhák szálltak a levegőben, hajók szaggatták a pányvájukat, mint menekülésre kész állatok, elment az áram (mert az áram, az is olyan volt akkoriban, mint egy kedves rokon, időnként elment, időnként megjött, de sokáig nem időzött sohasem) dőltek a fák, szakadtak az ágak, és az égbolton végigrobogott egy 424-es – én legalábbis úgy képzeltem.

Mert amikor én gyerek voltam, ugyan nem gyakran, de járt még gőzmozdony a Balaton északi partján. Aki nem látott még ilyen, éjfekete, szikrázva száguldó vulkánt, az nem értheti meg, mi volt az ipari forradalom, mire gondolt József Attila és mi a steampunk lényege. A 424-es mozdony maga volt az őserő.

Az égi mozdony pedig hirtelen csap le a tóra, és aki nem ismeri a menetrendjét, komolyan pórul járhat.

Régen nem voltak villogó fároszok a part menti településeken, rakétával jelezték a vihart, amit vagy meglátott az ember, vagy nem. És volt egy szép piros fonott kosár is, amelyet a kikötőkben felhúztak egy rúdra. Kamaszkorom egyik legkedvesebb nyári elfoglaltsága volt, hogy barátaimmal egy kétszemélyes, szinte teljesen felboríthatatlan szlalom-kajakkal mentettük a többnyire NDK-s szörfösöket, amikor lecsapott az orkán. Ez nem volt hálás feladat, egyrészt azért, mert egy szörfösnél se pénztárca, se édesség nem lapul, így a jutalom mindig elmaradt, másrészt azért, mert a kimentettek nem voltak tudatában annak, hogy valójában mekkora veszély leselkedett rájuk. A Balatonon ugyanis van egy különleges jelenség: ha a szél eléri a 80-100 km/órás sebességet, elkezdi porlasztani a vizet és belélegezhetetlen pára keletkezik a víztükör fölött. Az a szerencsétlen, aki felborult hajójával, vagy a szörfjébe kapaszkodik, akár mentőmellényben van, akár nem, megfullad, mert nem kap levegőt, annak ellenére, hogy a feje kint van a vízből.

Sőt.

Volt egy olyan vihar, talán 1985-ben, amilyet azóta se láttam. Viharok leírásában hatalmasat alkottak a romantika nagyjai, Jókaitól Shelleyig, úgyhogy nem bocsátkoznék részletekbe, legyen elég annyi, hogy égig érő forgó víztölcsérek száguldoztak a tajtékzó tavon. Emlékszem, a mólón álltunk, aggódva kémlelve a déli-partot, mivel nagybátyám épp aznap vitorlázott át Fonyódra. Engem az egyik szélroham egyszerűen leterített, hasra vágott az esőkabátomba kapaszkodó szél. Nagybátyám, aki épségben megúszta a vihart, sőt, fel sem borult, elmondta, hogy a vihar kitörése után minden vitorlát lehúztak, és csupán a kötélzetbe és a vitorlákba kapaszkodó szél ereje elég volt ahhoz, hogy elérjenek egy biztonságos kikötőt.

Azt mondják arra, aki reggel vízre néz, hosszú élet vár. Ezt majd csak újabb ötven év múlva tudom igazolni, de az biztos, hogy aki a Balatont nézi, éli, ússza és hajózza, azzal van egy kimondatlan, hangtalan közös nyelv. Ez valami ezoterikus, telepatikus, hipnotikus kapcsolat. Mert mi, akik itt élünk a közelében, nem ismerünk mást. Jártam én is sok helyen, de nem tudom, mit jelent, ha megváltozik a Tisza színe, nem ismerem  aKörösök halait, nem tudom, merre visz az áramlás az Adrián. Csak ezt a nagy vizet ismerem. És ez az enyém.

Egyszer, egy komoly műtét után volt egy furcsa látomásom, lehet hogy úgynevezett halálközeli élmény volt – ez már sosem fog kiderülni. Annyi bizonyos, hogy azon az éjszakán a lélek és a test kettévált, és a lélek hosszú gólyalábakon átvágott a városok fölött, átlépdelte az autópályák csomópontjait, és hopp, már ott is volt a Vasút utcai jegenyesor felett, aztán kilépdelt a vízre, és ment, mendegélt a Balatonon át. Azt hiszem, még sohasem éreztem azt a boldogságot, mint akkor.

De most vihar lesz, szólni kell a srácoknak, hogy evezzenek vissza, hagyják abba a nádasban való kalandozást a barátaikkal, akiknek jórésze, az én gyerekkori barátaim gyermeke. Szinte ugyanúgy élik a nyarat, ahogy éltem én is. De már szikrázik a levegő, a fecskék harci repülőként csapnak le a víz fölött részegen táncoló bogarakra, a tó színe zöldeskékből feketére vált. Megreccsen az ég. Most már vészjóslóan villog a viharjelzés körbe-körbe, amerre a szem ellát, a zsebemben folyamatosan rezeg a telefon, ahogy a meteorológiai alkalmazások küldik a figyelmeztető jeleket. És a vihar, ez a hatalmas égi gőzmozdony mint az a a régi 424-es, szikrákat szórva dübörög végig a tó fölött.

Húzódjunk be.