Vekerdy Tamás: Jól szeretni – Tudod-e, hogy milyen a gyereked?

Vekerdy Tamás új könyvében a legfontosabb kérdésekről beszél. Lássunk néhányat ezek közül: „El lehet-e egy gyereket kényeztetni?”; „Ösztönösen vagy tudatosan jó e  nevelni?”; „Tehetségfejlesztés kisgyerekkorban”; „Verés”; „»Divatok« a nevelésben”; „Halál, gyász”; „Elhízás, kövérség”; „»Kezelhetetlen«, »rendellenes«, »nehéz« gyerekek”; „Apagondok”; „Y és Z generáció”; „Magány”; „Problémák a pénz körül”; „Védettség, bizalom”.

Részletek a könyvből:

„Szörnyű, amikor a szülő elolvassa a megfelelő pszichológiai könyvben, hogy dicsérjük a gyereket, adjunk neki pozitív visszajelzéseket, ezért rákezd: » Nagyon szépet rajzoltál, Jenőkém, de ügyes gyerek vagy, jaj, mennyire tetszik nekem!« És ezeket a kötelező mondatokat mindig újra ledarálja, mert ő jó szülő! Az teljesen más kérdés, hogy ha a gyerekem firkál nekem valamit, akkor esetleg nemcsak elgyönyörködöm benne, de ki is rakom a rajzot a falra, az asztalom fölé. Miért rakom ki? Nem a pozitív visszajelzés szándékával, hanem azért, mert tetszett nekem! Vagy ha nem is tetszett, de örültem neki. Mert szeretem a gyerekemet. Ez is egy pozitív visszajelzés, de nem annak szándékolt, direkt formája, hanem az én valódi, átérzett örömömnek a kifejezése. Szerintem ezek a hasznos reakciók, akkor is, ha némák. A gyerek az én szemem villanásából, az én belső jóérzésemből (amelyet ő is érez, átérez), tudja, hogy amit csinált, az tetszik nekem. Esetleg annyit mondok, ha bőbeszédű vagyok, hogy hú! Ha spontán jön, ez is jó. Ha azért mondom, mert olvastam, hogy a dicséret fontos, az már problematikus, mert a gyerek nem hülye, és megérzi ezeket az elvszerűen végrehajtott (tehát őszintétlen) gesztusokat. Akkor is megérzi, ha nem tudja nevesíteni, mit érez, és ez akkor is hat a köztünk lévő viszonyra, a kapcsolatra.”

„Egy szülő – ha érzelmileg minden rendben van vele – igenis érez bizonyos pozitív elfogultságot a gyerekével kapcsolatban, és joga van ennek hangot is adni. Ismertem olyan családokat, ahol a gyerek Down-kóros volt – és ők imádták. Miért imádták? Egyrészt azért, mert az ő gyerekük volt, másrészt, mert a Down-kórosokat valami egészen különleges gyengédség és érzelmi finomság jellemzi. Lehet, hogy a környezetük csak egy időnként nyálzó, furcsa gyereket – netán »idiótát« – látott, ők azonban megérezték, felismerték benne a szeretetre- és csodálatraméltót, de azt, ami tényleg ott volt!”

„El lehet-e egy gyereket kényeztetni? Rövid és felháborító válaszom az, hogy nem. Amúgy mit is értünk ezen egyáltalán? Azt, hogy a gyerek mindig azt csinálhat, amit akar, korlátozás nélkül? Hogy háttérbe szorított nagymamaként lessük a kívánságát, és ugrunk, ha valamit kiejt a száján, mert amikor nagy ritkán nálunk van, akkor szeretnénk magunkhoz kötni?  Vagy, hogy elvált szülőként megveszünk neki rendkívül drága marhaságokat is, mert érezzük, hogy zavart és dühös, hogy megingott a pozíciónk, és le akarjuk kenyerezni? Sok hasonló szituáció van, amiből eredően érzelmileg, anyagilag és egyéb módokon eláraszthatjuk a gyereket, de erre a magatartásra én nem azt mondanám, hogy kényeztetjük, hanem azt, hogy rongáljuk. Mert a gyereknek, mint mindenkinek, az lenne a jó, ha úgy viselkednénk, mint egymást szerető, normális emberek, akik nem akarnak állandóan előnyökhöz jutni a másik által, hanem az egymás iránti érzelmeken alapuló, kellemes és örömteli együttélés lehetséges útjait keresnénk. Nem túlféltően, nem túlóvóan, nem neurotikus kötődésben. Az a szülői, nagyszülői habitus, hogy képtelen vagyok a jelenben élve, felelős emberként mérlegelni egy kérést, hanem mindig pattanok, amikor valamit kiejt a száján, önmagában abnormális, és egy gyereknek rosszat tesz, ha abnormális gesztusok sokaságát kell átélnie.”

„Mintha még mindig rémült, infantilis magyar macsók volnánk, akik kisebbrendűségi érzéseinkből fakadóan hatalmaskodunk a gyerekeinken és a feleségünkön, akik otthon kiskirályokként viselkedünk. Magyarországon még ma is ez az »én azt sem tudom, hol a konyha, egy pohár vizet sem tudok behozni magamnak« típusú magatartás dívik sok helyen, ami szerintem a végletes gyengeség jele. Sőt, a helyzet nálunk bizonyos értelemben rosszabb is lett, hiszen a nők ma már érzelmi és értelmi intelligenciában is mintha felülmúlták volna a férfiakat, sokan a család mellett fantasztikus karriereket futnak be, hatékonyak, eredményesek – a férfiak meg érzik, hogy kicsúszik a lábuk alól a régi talaj, de ennek ellenére sem hajlanak, megmaradnak merevnek. Pedig régi kínai mondásokat idézve: »A lágy legyőzi a keményet.«, »A kemény könnyebben törik.«”

„A XX. század hajnalán, az első világháború előtti években felnőni még vágyott dolog volt – ezt jól tudjuk számtalan memoárból, visszaemlékezésből. Első hosszúnadrág! Első hosszú szoknya! Első cigaretta, amit már nem kellett titkolni! Első randevú! Első kézhez kapott saját kereset! A felnőtté válás tárgyi bizonyítékai! A fiatalok úgy érezték, hogy ha hivatást választanak és önállóvá lesznek, az a személyiségük kiteljesedését jelenti. Kárpitos leszek! Pap leszek! Katonatiszt leszek! Orvos leszek! Önálló ember leszek, és így jobban azzá válok, aki vagyok. Ez a hozzáállás már az első világháború után megváltozott, a második után pedig teljesen megfordult. Méghozzá úgy, hogy a véglegesen megválasztott foglalkozást a fiatalok egy maszknak érzik, amelyet ha felvesznek: leáll a személyiségük szabad kibontakozása. Belépnek a kötelező társadalmi álarcosbálba, és arcukra forr a maszk, mint a japán mesében, azzá válnak, amit felvettek – és akkor »végük van«.”

„Szinte minden pszichológus átéli néhányszor: van olyan is, amikor az apa nemcsak »nyitott« arra, hogy szakemberhez forduljon, de lassanként az egész családját terápiába hordja. Már mind a három gyereke jár, sőt, a feleségét is elküldi – csak ő nem megy, mert neki aztán »semmi baja«. Csak szenved a betegeitől... Ha azonban a pszichológus gyakorlott, nagyon hamar kiderül, hogy az öttagú családban egyetlen beteg van: az apa, aki mint főegészséges, mindenkit kezeltet. De mindenki tőle van rossz állapotban, mert ő a neurózis forrása.”

„Számomra elképesztő, hogy az ifjúkor életkori sajátosságait a gótikus középkor mennyivel jobban felismerte – ez a zseniális skolasztika mennyivel jobban felismerte! –, mint a mi modern korunk. Mi nem szeretjük, ha az ifjak vitatkoznak. A fejükbe akarjuk húzni saját véleményünket, mint valami avatási süveget. Ha pedig a gyerek lázadni kezd az iskola ellen – amelyik a szó szoros értelmében nem hagyja őt, illetve képességeit kibontakozni –, gyorsan rákerülhet a kezelhetetlenség bélyege, sőt, láttuk ezt már, rossz képességűnek is bélyegezhetik. Kérdezem: ilyenkor tényleg a gyereknek volna szüksége »kezelésre«, rendszabályozásra, változásra?”