Van-e élet a halál előtt? – interjú Feldmár Andrással

– A Van élet a halál előtt? című portréfilmben azt mondod, a gyerekkorban a szülő által ismételt mondatok szuggesztióként belénk égnek. Éppen úgy, mint a hipnózisban égési sebet okozó ceruza. S hogy az úgynevezett nevelés abból áll, hogy szerepeket tanítunk a gyereknek. Ezért sok ember élete olyan, mintha egy 24 órás szappanoperában lenne szereplő. Hogyan neveljünk jól?

– Óriási téma. Szeressük a gyereket. Bízzunk benne. Nem kell „nevelni” – hiszen a bimbóból rózsa lesz, minden beavatkozás nélkül, csak etetni, itatni, jó helyet keresni, szeretni kell a bokrot. Meg kell ismerni és azt adni neki, amire szüksége van. Észre kell venni, mire figyel a gyerek, mi érdekli őt. Nem lehet szeretni valakit, akit nem ismerek, nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. Nem szabad a gyereket kényszeríteni, hogy arra figyeljen, amit a felnőtt vél fontosnak, hanem segítenünk kell a gyereket abban, hogy azzal foglalkozzon, ami őt izgatja, ami őt érdekli. Ha határokat kell szabnunk, azt a saját érdekeink miatt tegyük, sohase a gyerek „érdekében”. Amikor nekem elegem volt a hancúrozásból, mondtam a gyerekeimnek: „Mostantól fogva reggelig nem akarom tudni, hogy léteztek. Azt csináltok, amit akartok, de nekem ne kelljen már rátok figyelnem!” Nem mondtam, hogy aludniuk kell, mert másnap álmosak lesznek. Az az ő gondjuk, nem az enyém. A gyerek hitelesnek látja, amikor a szülő kéri, hogy legyen tekintettel rá, de zsarnokságnak véli azokat a határokat, amik „neki jók, és majd ha idősebb lesz, belátja”.

– Azt is mondod – idézem: „Az anyám soha nem szeretett igazán. Az anyám éhes volt és engem evett. Voltak vágyai és szükségletei, és arra termelt ki engem, olyannak nevelt engem, hogy a szükségleteit elégítsem ki.” Milyen az igazi szeretet?

– A szeretet nem kíván semmit. A szeretet örömet lel a másikban, úgy, ahogy a másik van, anélkül, hogy szeretne mást csinálni a másikból. A szeretet munka, amivel megkönnyítem, gazdagítom a másik életét, úgy, ahogy ő szeretné, nem úgy, ahogy én képzelem. A szeretet megengedi a másiknak, hogy soha sem kell magyarázkodnia, hogy elfogadom, mint törvényes, legitim embert, még akkor is, ha ő egyáltalán nem olyan, mint én. Nem kell szeretni, és nem kell mindenkit szeretni. A szeretet mindig egy csoda, sohasem szükség vagy kényszer.

– Ha életünk a gyerekkorunkban kialakított szerepek sokasága, honnan tudjuk meg, kik vagyunk valójában?

– Helyezzük magunkat sok különböző helyzetbe, tapasztaljuk meg, hogyan viselkedünk, így kiderül, miféle az ember. Kényszer és nyomás nélkül felfedezhetjük egyéni sajátossággal bíró vágyainkat. Nem engedékenység, nem szolgaság, de nem is lázadás vagy ellenállás, hanem hiteles, spontán őszinteség vezet el a saját vágyaimhoz, és én valójában a vágyaim vagyok. A valódi vágy onnan jön, abból a szent forrásból, ahonnan az életerőm ered.

– Szükségünk van-e önismeretre, ha e nélkül is jól működünk, szeretnek és szeretünk?

– Nincs.

– Azt is mondod, hogy a szerep biztonságot ad. Márpedig a biztonság alapszükséglet. Hogyan mondhatnánk le a biztonságról? Mit állítsunk a helyébe?

– Nincs biztonság. Az élet veszélyes. Csak a biztonság illúziója létezik. Élvezzük a veszélyt, gyakoroljuk a bátorságot..

– Azt is mondod, hogy a szenvedélyt csak szenvedéllyel lehet meggyógyítani. S hogy szenvedély nélkül nem érdemes élni. Ezek szerint a Nirvánába való vágyakozás téves?

– Nem, de ki tudja, mi az? A Nirvána és a Szamszára egy és ugyanaz. Téves a hit, hogy a Nirvánában nincs szenvedély. A Nirvánában minden benne van, csak megtanulja az ember nem azonosítani magát az érzelmeivel, a gondolataival stb. Az érzelmek, az öröm és a szenvedés nem szűnnek meg. De nem ÉN vagyok mérges vagy kéjes, hanem most van düh, most van kéj, most van viszketés, most van félelem...

– Tőled gyakorta idézik a kérdést, hogy van-e élet a halál előtt. S utána?

– A Buddha egy szót sem szólt erről, hiszen csak spekulált volna...

– Szerinted lehet hazugság nélkül élni?

– Lehet, de nehéz...

– Mit gondolsz, léteznek boldog emberek?

– Bizony, léteznek, ezt sohase felejtsük!

– Mi a véleményed a gombamód szaporodó önismereti, személyiségfejlesztő, stresszoldó kurzusokról?

– Vannak, akiket szórakoztat az ilyesmi.

– Miért fordul egyre több ember a keleti tanítások felé?

– Mert a nyugatiak nem működnek. Persze a keletiek sem. Talán a kettő együtt vezet valamire...

– Mitől félnek legjobban az emberek?

– Attól, hogy szeresse őket valaki. Szeretve lenni rendkívül veszélyes, mert rettenetesen fáj, amikor az megszűnik.

– Azt mondod a heroin a fájdalom nélküli élet. Helyettesíthető-e bármivel egy ilyen tökéletes szer?

– Nem. Csak egy kiút van: meg kell szabadulnunk a fájdalomtól való irtózásunktól, hiszen lehet az ember hálás azért is, ha szenved. Az élet egy nagy ajándék, és ha szenvedek, akkor még élek. Nem kell finnyásnak lenni...

– Azt mondod, ha találok a fűben egy halat, és látom, hogy az szenved, miért vinném orvoshoz vagy pszichiáterhez? Meg kell látni, mi a baja, mire van szüksége: el kell vinni a folyóhoz. Egy fűben vergődő halnál viszonylag könnyű kitalálni, mire van szüksége. De az embernél is?

– Igen, ha szeretem a másikat, töltök vele annyi időt, hogy megismerjem, és akkor együtt kieszelhetjük, hogy mi is lenne egy előmozdító, megkönnyítő környezet.

– Szerinted mire jó a pénz?

– A pénz megfagyott vágy. Arra jó, hogy költsük, olvasszuk el, a vágyaink realizálásának érdekében. Mert nem a pénz a fontos.

– Hanem?

– Az, hogy legyen bennünk szeretet, és akkor minden rendben van.

Forrás: Hölgyvilág