Ünnep a fehér falak között

Kicsi koromban nagyon szerettem figyelni az embereket. Fürkészni az arcvonásaikat, megpróbálni mögéjük látni, elképzelni az életüket. Ha szomorú tekintettel találkoztam, erősen nézni kezdtem az illetőt, és minden gondolatommal arra koncentráltam, hogy elmosolyodjon. 

Megdönthetetlenül hittem a gondolat varázshatalmában. Legtöbbször sikerült is. Ha nem működött a varázslat, hirtelen odatoppantam a kiszemelt alany elé, mélyen a szemébe néztem, és halálos komolysággal közöltem vele követelésemet: „Nevetünk!”

Ez a szó később is végigkísérte az életemet. A sors különös ajándéka volt hát, amikor húsz éve találkoztam a Piros Orr Bohócdoktorok Alapítvánnyal, és megtudtam, hogy létezik egy hivatás, amely a legkiszolgáltatottabb helyzetbe, a kórházi falak közé zárt gyerekeknek viszi el a nevetés gyógyító erejét. És azóta én is piros orrban keresem velük hétről hétre a bajból kicsillanó örömöt, a szomorúság mögött megbújó mosolyt, az ijesztő pillanatokban rejtőző játéklehetőséget.

Persze vannak napok, amikor ez az öröm kicsit jobban elbújik. Amikor kicsit jobban kell keresni. Ilyen a karácsony is. A kiürült kórházi folyosókon, a nővérek által sebtében feldobott díszek közt még hangosabb a csend. Még erősebben fojtogat az érzés, hogy nem itt kellene nekik lenni, hanem otthoni melegben, zajos ünnepi készülődésben. Fertőtlenítőszag helyett fenyőillatban.

Ez olykor egy dühösen feléd repülő papucsban ölt testet, mikor piros orrban benyitsz egy kórterembe. És akkor boldogan vizsgálod, hogy micsoda ajándék, biztos nagyon jó voltál egész évben, ha ilyet kapsz karácsonyra. És már repül is a sarokban álló ágy felől a párja, dühös morgás kíséretében, mert a félelem dühöt szül, az pedig néha repülő papucsot, de te nem hallod a morgást, csak még szélesebbre nyílik a szemed, hogy ekkora megtiszteltetés ért, hogy mindjárt két ajándék...

És hát viszonozni kellene valahogy, így a levegőből nagy műgonddal formázni kezdesz valamit, és a dühös morgás az ágy felől lassan elcsitul, és miközben dúdolgatva alakítgatod az ajándékot, hallod, ahogy két mezítláb lassan egyre közelebb jön, és a szemed sarkából látod a papucstalan lábakhoz tartozó kisfiút, aki szakértő szemekkel méregeti az alkotásod, majd nagy sóhajjal beszáll, mert láthatólag nem vagy benne túl ügyes, és egyedül sosem leszel kész, és az elpárolgott félelem helyén már érzed a hóillatot, ahogy szép lassan együtt teleépítitek a szobát láthatatlan hópalotával, a közepén a legszebb képzeletbeli karácsonyfával, szótlanul, néha egymásra mosolyogva a nagy munka közepette.

Aztán, mikor meggyújtottátok a gyertyákat a láthatatlan karácsonyfán, aláteszitek az ajándékot. A két repülő papucsot.

És énekelni kezdtek, a közös titkon kuncogva, hogy Kiskarácsony, nagykarácsony…és hogy kisültek-e már a nevetések. Mert ha kisült már, ide véle, bele szívünk melegébe!