Többet költünk zsebből az egészségügyre, mint a TB

Jelenleg az egészségügyi kiadások valahol 2000-2200 milliárd forint körül járhatnak. Ebből mintegy 1400-1500 milliárd forint a közfinanszírozás, amelynek csupán 40-45%-a fedezhető TB-járulékból, a maradék 700-800 milliárd pedig magánkiadást jelent.

Látható, hogy hazánkban már most is meglehetősen magas, kb. 35% a magánkiadások aránya. Mára tehát elértük azt, hogy a magánkiadások meghaladják a TB-befizetések mértékét! Ugyanakkor ezek a magánkiadások (a gyógyszerre történő kiadásokon kívül, melyek abból 200-250 milliárd forint körüli összeget tesznek ki) meglehetősen kontrollálatlanul kószálnak a rendszerben, és a legritkább esetben részesül ebből „hivatalos” módon az állami egészségügy. Holott több százmilliárd forintról beszélünk! Ez részben hálapénzként jelenik meg (ennek összegét 80-100 milliárdra tenném), részben magánszolgáltatókhoz kerül (esetenként számla nélkül), de a legkisebb részben (talán 1-2%) jut magánbiztosítón keresztül a szolgáltatókhoz. Holott józan ésszel meggondolva elemi érdek lenne, hogy ezt a több százmilliárd forintnyi összeget becsatornázzuk hivatalos keretek között az ellátásba, és a beteg zsebétől mindvégig követhessük a pénz útját. Ha ugyanis nincs transzparencia, nincs számonkérhetőség, azaz kétes a minőség, a hozzáférhetőség, és magas a korrumpálhatóság esélye. Transzparencia és elszámoltathatóság nélkül pedig nem működhet hatékonyan és méltányosan az egészségügy – ezt biztosan állítom.

Egyszerűen kifejezve tehát: több százmilliárd forint úgy folyik el az egészségügyben, hogy azt követni és valóban egzaktul megszámolni nem tudjuk. A biztosítók szerepe ebben kulcsfontosságú lehetne: ha egy jelentős adag társadalmi szerepvállalás is társulna hozzá, akkor már érezhető javulás lehetne tapasztalni egy-egy indikátor irányában. Persze ehhez nem elég a magánbiztosításokat mintegy helyettesítő vagy kiegészítő (supplementary) jelleggel használni. Jelenleg, ha nagyon lassan is, de ebbe az irányba haladunk. Kialakul – főleg a járóbeteg-szakellátásban és a diagnosztikában – a magánszolgáltatói hálózat, melyet magánbiztosítók által vagy közvetlen kifizetésekkel vehet igénybe a beteg. Ugyanakkor ezeket a szolgáltatásokat az állami intézményekben az OEP is finanszírozza, de a több hónapos várakozási idő, a rossz körülmények és a személyzet olykor kétséges hozzáállása miatt kialakult egy duplikált rendszer, amelyben párhuzamosan finanszírozzuk – persze közvetlenül más-más forrásból, de végeredményben mindenhol a lakossági befizetésekből – az azonos szolgáltatásokat lefedő köz- és magánellátást. Össztársadalmi költsége vitathatatlanul ennek a legnagyobb.

Nem lenne hát logikus hagyni, hogy a versenyszféra segítse az állami egészségügyet is? Egy rendkívül alapos és fontos tanulmány alapján a lakosság kétharmada lenne hajlandó fizetni a szakorvosi vizitekért, és több mint a fele a kórházi beavatkozásokért. Az említett tanulmány egy, az Európai Bizottság által finanszírozott program keretében jött létre a Corvinus Egyetem égisze alatt, Baji Petra és Gulácsi László közreműködésével. Ugyanennek a programnak a keretében mérték fel egyébként a hálapénz mértékét, elutasítottságát is, melynek során kiderült, hogy a közép-európai régióban Magyarországon utasítjuk el legkevésbé a hálapénz intézményét; a lakosság csupán 48%-a ítéli el azt. Ez számomra szomorú hír. Amikor tehát a hálapénz ekkora mértékeket ölt és a lakosság igényei egyértelműen egy irányba mutatnak, miért nem hagyjuk, hogy egy co-payment (kiegészítő hozzájárulás) rendszerrel enyhítsük a feszültséget az állami egészségügyben?

Széleskörű, olcsó alap- és kiegészítő biztosítás mellett megoldhatóvá válna egy viszonylag jól érezhető, 10-20-30%-os co-payment bevezetése, melyet a biztosító fizet vagy visszatérít, a mostani OEP-finanszírozáson felül. Bőven van rá puffer, csak épp másfelé megy el – de ki tudja, hova. Értelmesen felépített szabályozással és megfelelő ösztönzőkkel, valamint persze a rászorulókat (akik végre nem csak papíron férhetnének hozzá az ellátáshoz) mentesítő körülményekkel így a legszegényebbektől a legtehetősebbekig mindenki jó járhatna. (Igenis meg kell engedni azt, hogy aki tud, az vásárolhasson extra szolgáltatást: képmutatás azt mondani, hogy ma nem kap többet!) A háziorvosi viziteken például úgy válthatná fel a vizitdíjat, hogy az indokolatlan orvos-beteg találkozók csökkentése mellett valós szükséglet esetén a beteg igénybe venné a szolgáltatást, hiszen indokolt esetben a biztosító co-payment díját minden további nélkül (vissza)téríthetné.