Tánc a jégen

Nagyon sok időt töltöttek együtt. Ez magánéleti kapcsolat is volt, vagy csak a „sportos sors” hozta össze önöket?

Krisztina: 17 évbe nagyok sok érzelem belefér.

András: Másképp nem is lehetett volna. A tánc nem más, mint flört a testtel. Ez egy olyan küzdelem, ami extrém összetartozást jelent. Lelki, testi, szellemi kapaszkodást a másik feledbe. Mondok egy példát: az olimpiai kűrünk alatt Krisztának 38 fokos láza volt, és az akkori doppingszabályok miatt még egy C-vitamint se vehetett be. A kűr utolsó pillanataiban szólt, hogy nem bírja tovább, erre én csak annyit feleltem neki, hogy tarts ki, mire ő azonnal kihúzta magát, és versenyeztünk tovább...

KrisztIna: Arra az utolsó 20 másodpercre egyáltalán nem emlékszem. De András ott volt, és vezetett.

András: A magyar csapat mindössze hattagú volt, ketten voltunk a versenyzők, orvos nem volt. A megnyitón én vittem a magyar zászlót. Mi voltunk az olimpia legkisebb, de legeredményesebb csapata is.

Máig vitatott kérdés az, hogy a Lake Placid-i olimpián tényleg a szovjet páros volt-e a jobb.

András: Aki versenyszerűen műkorcsolyázik vagy jégtáncol, az elfogadja, hogy ezek pontozásos sportágak, és emiatt nem feltétlenül születik mindig igazságos eredmény. De az ember saját magát nem tudja minősíteni – én máig nem tudom eldönteni, hogy jobbak voltunk-e náluk.

Krisztina: A jégtánc művészet, és a művészet nem mérhető. Mi még úgy nőttünk fel, hogy a bírók szava szent – maximálisan tiszteltük őket és elfogadtuk az ítéletüket. Soha nem jutott eszünkbe megkérdőjelezni a döntésüket – még az olimpián se. Azt persze tudtuk, hogy a háttérben vannak alkuk, megbeszélések, illetve az is világos volt, hogy ha túlsúlyban vannak a nyugatról érkezett pontozóbírók, akkor nehezebb helyzetben leszünk.

András: Miután átvettük az ezüstérmet, sokan odajöttek gratulálni, még a szovjet csapatvezető is, aki közölte velünk, hogy: „Ti fogjátok nyerni a következőt!” – és ez meg is történt.

Krisztina: De ezzel óriási nyomást helyezett ránk, hiszen bennünk volt az, hogy legközelebb nagyon jól kell teljesítenünk, mert nem fogják a világbajnoki címet ajándékba adni. Minden sportoló érzi egy megmérettetés után, hogy milyen teljesítményt nyújtott. Az olimpián mindketten úgy éreztük, hogy életünk legjobbját korcsolyáztuk, még ha a végére én nem is emlékszem.

András: Lényegesen jobban korcsolyáztunk az olimpián, mint a megnyert világbajnokságon.

Krisztina: Azt hiszem, amiatt, hogy ilyen nagy visszhangja volt az olimpiai ezüstérmünknek, népszerűbbek lettünk, mint ha nyertünk volna. Ez nagyban hozzájárult ahhoz is, hogy ugyan sok évvel később, de a nemzetközi szövetség létrehozott egy új pontozásos rendszert, aminek a kialakításában én is részt vehettem.

Miért hagyták abba az amatőr pályafutásukat a világbajnoki cím megszerzése után?

Krisztina: Ezt már a szezon elején eldöntöttük, tudtuk, hogy bárhogy is alakul, ez lesz az utolsó évünk. Sokan kérdezték utána, miért pont akkor fejezzük be, amikor végre világbajnokok lettünk. Közhely, de a csúcson kell abbahagyni. Nem azért döntöttünk így, mert kiégtünk, hanem mert azt éreztük, már mást szeretnénk csinálni.

András: Utána már a profik közt versenyeztünk, és mikor 1984. december 16-án másodszor nyertük meg a világbajnokságot, azt mondtuk, hogy köszönjük, ez volt az utolsó versenyünk.

Hol vannak ennek a sportnak a gyökerei?

András: Több mint 100 évvel ezelőtt kiemelt társadalmi eseményeknek számítottak a táncos rendezvények, bálok, melyeket a téli időszakban sokszor jégen rendeztek meg, zenekari kísérettel. Ebből alakult ki a jégtánc, ami Angliában vált nagyon híressé, de Ausztriában is kedvelt volt. Még amikor mi Angliában tanultunk, akkor is minden szombat délután 17 órakor tánc volt, élő orgonaszóra.

Krisztina: Valódi társasági események voltak ezek a szombat délutánok, a táncrend pedig olyan volt, mint a Szentírás, nagy baj volt, ha elrontottuk és véletlenül más tánccal kezdtünk.

András: Valójában a szovjet Protopopov házaspár hozta be a balettet a jégre, ők viszont nem jégtáncosok voltak, hanem páros műkorcsolyázók. Viszonylag későn kezdtek el korcsolyázni, amikor már nehéz megtanulni például ugrani, vagy bonyolultabb figurákat bemutatni, ezért – ha nem tudsz jobbat, csinálj mást alapon – a balettet vitték a jégre.

Mi a különbség a jégtánc és a műkorcsolya között?

Krisztina: A jégtáncnak a nevében is benne van: tánc a jégen. Ezért ott a hangsúly azon van, hogy a versenyzők visszaadják a választott tánc karakterét a jégen úgy, hogy az felismerhető, szép és pontos legyen. A páros műkorcsolyánál inkább a sport, az erő dominál – fej fölötti emelések, forgatások, ugrások.

De hogyan lett belőle sport? És az őséből, a balettből miért nem lett az?

András: Én mindig azt szoktam mondani, hogy ha a balett és a műkorcsolya egy időben alakul ki, akkor mindkettő ugyanaz a művészeti ág lenne, csak az egyik a jégen történik. Amikor mi elkezdtünk Nagy Zoltánnal dolgozni – aki az Operaház magántáncosa és a Balettintézet kiváló tanára volt –, teljes egészében úgy készített fel minket, mint a balettművészeket.

Krisztina: A mozgáskultúrához, a bemelegítésekhez kellettek a balett alapjai, de emellett a táncművészet nagyon sok ágába belekóstoltunk. Például mi vittük először a magyar néptáncot a jégre.

Volt koreográfusuk?

Krisztina: Mi magunk voltunk azok. Bandival ötleteltünk a jégen, anyukám pedig állt a palánk mellett, és mondta, hogy mi jó, mi nem. Bandi mindig is szívesen festett, rajzolt, fotózott, ő képekben gondolkozik, és nekünk is gyönyörű képeket álmodott meg, amiket a lendület segítségével tudtunk megvalósítani. Így hárman alkottuk meg a koreográfiákat és választottuk ki a zenéket hozzá. Csak azt lehet hitelesen előadni, ami a miénk, és csak akkor tudjuk kitenni ezüst tálcára a szívünket, ha amit megmutatunk, az tényleg őszintén belőlünk jön. Ennek is köszönhető, hogy azok lettünk, amik, az őszinteséget érezte a közönség. Az első időben még a jelmezeinket is mi találtuk ki, sőt András édesanyja meg én varrtam őket. Az édesanyám mellett a fent említett Nagy Zoltán segítette a munkánkat, és az angol Callaway-házaspár fejlesztette a technikai tudásunkat. Ez volt a mi maroknyi csapatunk.

A 60-as, 70-es években ritkaságszámba ment az, ha egy magyar párosnak külföldi edzője volt. Hogyan alakult ez ki?

Krisztina: A magyar korcsolyázó szövetség meghívta Roy Callawey-t Magyarországra jégtáncot tanítani, fejleszteni, de akkor mi még kiskölykök, 12-13 évesek voltunk, épp megnyertük az ifjúsági bajnokságot. A válogatott keret edzését követőn mi léptünk a jégre, és Roy ott maradt megnézni minket. Szerelem volt első látásra, felajánlotta édesanyámnak, hogy ha meg tudjuk oldani, akkor szívesen lát minket Richmondban. Kijelenthetjük, hogy az egész pályafutásunkat a szerencse határozta meg: jókor voltunk jó helyen, elkerültek a balesetek, és a legfontosabb, hogy összetalálkoztunk.

Mikor volt az első találkozás?

András: 1967. február 17-én...

Krisztina: ...este nyolckor!

Ha jól tudom, abban az időben nem volt fedett műjégpálya Magyarországon. Hol edzettek tavasztól őszig?

András: Mi voltunk az egyedüli nemzet, akik fedett pálya nélkül vettek részt világversenyeken. Voltunk Csehszlovákiában, mert ott 138 fedett jégpálya volt a jégkorong miatt, Kelet-Németországban és Angliában is pár hetet – a szüleink ennyit tudtak megengedni maguknak. Emellett sokat jártunk Bécsbe is, ahol a szövetség jeget bérelt nekünk. A kelet-németekkel annyira jó baráti kapcsolatokat alakítottunk ki, hogy este 7 óra után, amikor az ő sportolóik már nem edzettek, megengedték, hogy ingyen használjuk a jeget – igaz, csak „fél lámpával”, ami azt jelentette, hogy a világításnak csak felét kapcsolták fel.

Krisztina, az édesanyjának volt bármilyen kötődése a sporthoz vagy a tánchoz?

Krisztina: Az egész családomnak ez volt a múltja. A dédnagyapám, Kapronczay Mihály közösen gyűjtött népzenét Bartók Bélával és Kodály Zoltánnal Belső-Somogyban. A nagyapám a Testnevelési Főiskola első évfolyamában végzett mint testnevelő tanár, míg a nagymamán zongora- és néptánctanár volt, és az anyukám ebben a szellemi közegben nőtt fel.

András: A jégtánc korábban valamiféle lépéssorozatból állt, de Krisztina nagymamája mindig azt mondta: „Táncolni tessék!”

Krisztina: Mi a jégtáncban eljutottunk egy olyan szintre, hogy „kinőttük” az itthoni edzőket, ezért anyu mellénk ált, és bár nem mindig tudta megmondani, mi a probléma, de ösztönösen érezte, ha valami nem jó egy-egy mozdulatban. A nagyon kritikus szeme és a korát meghazudtoló menedzser képessége az, ami előre vitt minket.

Mi lehet az oka annak, hogy a korcsolya ma Magyarországon nem sikersport, és kevesen űzik versenyszerűen?

Krisztina: Ez nagyon összetett kérdés. Ahhoz, hogy a magyar korcsolyasport ismét sikeres legyen, elengedhetetlen egy nagy bázisú utánpótlás-nevelés, illetve ki kellene találni azt is, hogyan lehet a gyerekeket a sportban tartani, hiszen ez egy több mint tízéves elköteleződést jelent. Emellett az edzőknek segíteniük kell a gyerekeknek túllépni a kudarcokon, reális célt tűzni eléjük, és megtanítani őket arra, hogy nem lesznek jobbak, ha sorozatosan lecserélik a partnereiket. Ez a sport rengeteg munkát, alázatot követel, mindent erre kell feltenni – soha nem merült fel egyikünkben sem az, hogy edzeni megyünk-e, vagy inkább bulizni.

András: És mellette nagyon fontos a támogató szülői háttér is. Tulajdonképpen a mai napig ebből élünk, nem anyagilag, hanem az élethez való hozzáállásban. Amikor az olimpián felvonták a mi tiszteletünkre a magyar zászlót, azt éreztem, ha csak eddig éltem is, már megérte.

Mivel telnek a mindennapjaik?

Krisztina: Az egész korcsolyatörténelemben mi vagyunk az egyedüli olyan világbajnok kettős, akik mindketten a sport közelében maradtak, még ha eltérő területen is. Én nagyon sokáig tanítottam, később a Nemzetközi Korcsolyázó Szövetség edzőbizottságának voltam a vezetője, majd a sportigazgatója.

András: A nemzetközi műkorcsolya-főesemények egyik igazgatója vagyok, én foglalkozom a televíziós közvetítésekkel, a reklámokkal és a szponzorációval.

Máig sportolnak?

András: Nemrég voltam általános orvosi kivizsgáláson, és miután látta az orvos a leleteimet, ő is megkérdezte, hogy mit sportolok, hiszen tökéletesek az eredményeim. „Ezen a Földön semmit!” – válaszoltam. Viszont a legutóbbi milánói műkorcsolya világbajnokságon megmértem, és egy nap alatt 16,5 km-t gyalogoltam épületen belül. Ez azért karbantartja az embert.

Krisztina: Jelen pillanatban nem, de igyekszem én is formában tartani magam. Nagyjából tíz kilóval vagyok több, mint amikor versenyeztem, ami azért az én koromban még elfogadható.

A korcsolya mennyire veszi igénybe az ember testét?

András: Nagyon, de szerencsére a komoly sérülések elkerültek minket. Amikor az ember korcsolyázik, csak egy póló van rajta, hiába van 6-7 fok a pályán, amikor kimelegedve megáll, rögtön megcsapja a hideg, ami nem tesz jót az ízületeknek. Viszont elmondhatom, hogy habár 66 éves elmúltam, de még ma is ugyanúgy szaladok, mint régen, mondjuk nem is érek rá lassan menni...

Krisztina: A térdeink óriási igénybevételnek voltak kitéve, hiszen minden mozdulat térdből kezdődik, illetve a kezeink is, mert hiába mondták, hogy húzzunk kesztyűt, úgy nem lehet edzeni: nem érezzük ugyanúgy egymást, ami elengedhetetlen a fogásoknál, emeléseknél.

Ennyi év után is hihetetlen összhang van Önök között. Milyen gyakran találkoznak?

Krisztina: Nem olyan gyakran, mint szeretnénk; ezért is örülünk, ha közös interjúra kérnek fel minket, mert végre látjuk egymást.

András: Ilyenkor nem beszéljük meg előre, hogy mit fogunk mondani, mert annyira egyformán gondolkozunk, hogy nincs rá szükség.