Szükségünk van a hitre. De melyikre?

Nekem ez azért annyira nem komfortos. Pedig hívő ember vagyok. Csak éppen azt hiszem, hogy Isten nem valahol messze fenn, hanem bennünk lakik. Ez persze nem jelenti azt, hogy istenek vagyunk. Még akkor sem, ha néhányan hajlamosak ezt gondolni magukról. S elvárják, hogy higgyünk bennük.

És hiszünk is. De miért?

Miért van az embernek szüksége a hitre? Talán azért, mert úgy érzi, hogy egyedül, magában gyenge, védtelen. A hitetlen ember gyakran szorongó. Mert a nem lét üressége felfoghatatlan. A vallások, mítoszok, különféle filozófiák egy ideig segítenek legyőzni a szorongást. Talán, de nem mindig, és nem véglegesen. Ha mélyen hívő emberrel, vallási vezetővel, pappal, guruval, beszélek, mindig megkérdezem, hogy a hite segít-e legyőzni a bennünk lévő szorongás ős okát, a félelmet a haláltól. Legutóbb Nyíri Róbert plébános mondta, hogy ő naponta ötször imádkozik, s az utolsó esti ima minden nap úgy fejeződik be, hogy kéri a kegyes halált. Mert nem a halál a félelmetes, hanem az odáig vezető út. Vagyis az élet. Teszem hozzá én.

Kérdés, van-e élet az élet után.

Megkérdeztem erről egy igazán illetékest, egy buddhista misszió szellemi vezetőjét is.

Ő azt válaszolta, hogy van. A buddhisták a meghalásra úgy tekintenek, mint egy átváltozási folyamatra, amelyben a testet alkotó elemek feloldódnak. Azt kívánják, hogy tiszta tudatossággal menjenek végig ezen a folyamaton, ilyen módon kedvező feltételeket teremtve a következő életre. Ez a cél a tudat intenzív meditatív iskolázásával elérhető. A buddhista tanítások azt mondják, hogy a meghalás folyamatában a tapasztalásaink nem igazán különböznek az élet tapasztalásaitól. Ahogy az álmaink is a tudatunk termékei,

ugyanígy a meghalás folyamatában, illetve a halál és az újraszületés közötti köztes létállapotban is a tudatunk tartalmai kerülnek a tudatosságba. Azt fogjuk tehát átélni, amit a tudatosságunkba bevéstünk.

Nekem tetszik, ahogy a buddhisták gondolkodnak. Buddha nem hisz sem Istenben, sem a lélek halhatatlanságában. Buddha az ember lelki működését – a gondolatot, az érzést, a cselekvést energiakvantumként fogja fel, s mint ilyen, maradandó. A gondolkodó elpusztul, de a gondolat megmarad. Az érző megsemmisül, de az érzés tovább él. A cselekvő már nincs sehol, de a cselekedet jelen van a világban. S e három testi forma, érzékelési lehetőségeket keresve magának, újra összeállhat egy élőlénnyé, emberré.

Jó. Tetszik.

De nekem a hinduk életszemlélete is tetszik. Az igazi hinduizmus legfőbb elve ugyanis a nem ártás. Ezért viselnek a vallásos hinduk gézmaszkot a szájuk előtt, nehogy lenyeljenek egy ártatlan muslicát, s ezért sepregetik maguk előtt az utat, nehogy rálépjenek valami élőlényre. Az igazi hindu (mert hisz a lélekvándorlásban) elfogadja kölcsönbekapott életét, úgy, ahogyan van. És ezért képes a boldogságra

Sőt, amilyen multikulti vagyok, nekem a taoizmus, Kína ősi vallása is gondolkodásra méltó.

A kínai filozófiában az állandóan mozgó és szakadatlanul változó valóságot taónak nevezik, és olyan kozmikus folyamatnak tekintik, amelyben minden dolog benne foglaltatik. Úgy vélik, hogy nem kell ellenállni ennek a világot mozgásban tartó erőnek, hanem a cselekedeteinket kell hozzá igazítani, s harmóniában kell élni vele azért, hogy az életünk erőfeszítésektől és erőszaktól mentessé, építő folyamattá váljon.

Nincs igazuk?

Sőt, nekem sajnos a hitetlen nyugati tudományos gondolatok is tetszenek. Ők azt állítják, hogy a gondolat a legfőbb teremtő erő. A kvantumfizikával foglalkozók azt mondják, hogy az atomok mélyén, az atommag és az elektronok között lévő térben sokmilliárd kilobyte információ tárolására elegendő hely van. Azt állítják, hogy ez az információ tömeg, amit mi emberek gondolatokként, vagyis tudatként ismerünk, folyamatosan bővül, a születés előtt is létezett, és a halál után sem szűnik meg. Ez az információ térben és időben éppoly végtelen, mint az internet.

Lehet.

A magam részéről nem tudok választani a vallások, filozófiák, tudományok közül egyetlen egyet, mely mindenben és mindenek fölött, kizárólagosan igaz.