Szép kort élt meg...

Apám hívott fel péntek este, hogy nagymamám rosszul van és szerinte látogassam meg. Aznap este nálunk vendégek voltak és nem tudtam elszabadulni otthonról, de reggel azonnal elindultam. Mire felértem hozzá, akkor már nem élt. Persze tudtuk, hogy eljön ez a pillanat, mert három hónapja nagyon beteg volt szegény. Tudom, hogy ilyen minden családban történik, és azt is le kell írnom, hogy ez most augusztusban történt, de a halottak napja miatt az ember általában elmélyül az emlékeiben.

Sajnos nekem frissek az emlékeim, hiszen a fenti hír pár hónapja történt. Édesapámat néztem, ahogy ült nagymamám szobájában, aki békében elaludt örökre a saját ágyában, mert Apám megígérte neki, hogy nem viteti korházba. Az ígéretét hosszú huzavona után betartotta, de ebben egyaránt nagy segítségei voltak édesanyám és a húgaim.

Szóval engem Apu hívott aznap, hogy Nagyi... Nem mondta, hogy menjek oda, de azt éreztem, hogy együtt kell lennünk. Aztán beléptem a lakásba, ahol a szokásos illat fogadott, ami gyermekkoromban is. A régi bútorok még a szépanyámtól, a falvédő a családi címerrel és az évtizedek alatt kisütött citromos sütik, oroszkrémtorták és bejglik illata. Minden megcsapott, mert akartam, hogy még legyen egy kicsit „Nagyi-illat”, de a lakás végén a hálóban ott volt Ő és mellette ült Apám, egyedül.  Nem láttam még ilyen nyugodtnak, de valami furcsa volt, amit nem tudok megfogalmazni.

Mostantól neki nincsenek szülei, csak anyám van és mi, a gyerekei. Szerintem ez innentől más állapot, hiszen addig vagyunk gyermekek, amíg élnek a szüleink, és ha már a szüleinknek nincs semmi támasza, akkor nekünk kell ott lenni.