„Rengeteg dal maradt belül”

Nemrég voltam egy koncerteden, most pedig láthattalak teniszezni. Hogy lehet, hogy még mindig ennyire energikus vagy?

Rendszeresen teniszezem, és odafigyelek az étkezésre is, évtizedekig vegetáriánus voltam – fogadásból. Az unokahúgommal fogadtunk, hogy kibírom-e egy hétig is hús nélkül. Ez nagy szó volt, mert addig nem ettem jóformán mást, mint natúr húst. Először nagyon nehéz volt megállni, de aztán annyira megszoktam, hogy nem volt visszaút. De nem éreztem, hogy megváltoztam volna. Egyszer aztán elment a hangom, kaptam tablettakúrát, ecsetelést, de nem jött meg. Amikor visszamentem a gégészhez, nem volt bent, egy gyerekorvos helyettesítette, aki megkérdezte, hogy miket eszem mostanában. Mondtam neki, hogy kenyeret, zsömlét, kenyeret, zsömlét, tejeskávét. Kérdezte, hogy milyen húst eszem. Mikor azt mondtam, hogy semmilyet, azt felelte, hogy akkor nem is fog megjönni a hangom. Ez kb. 30 évvel ezelőtt volt, akkor még nem volt divat a vegetarianizmus. Egyébként abszolút reformkonyhás voltam, rengeteg nyers zöldséget ettem. Nálunk mindenki nagyon jól főz, az anyósom is, az unokahúgom is, én viszont pocsékul.

Sokat dolgozol? Még mindig annyi fellépésed van, mint régen?

A magyar popkultúra, és az égvilágon minden átalakult. Sokkal több a sztár, és így mindenkire kevesebb előadás jut. Magyarországnak annyi sztárja van, mint amennyi talán egész Európának sincs.

Miben más ez az új zenészvilág?

Akkoriban nekünk az volt a szerencsénk, hogy kevesen voltunk és nagyon magas volt a mérce. A Magyar Rádióban csak azok készíthettek felvételt, akik megfeleltek a szakmai zsűrinek. Ezek az emberek, többnyire komolyzenei előtanulmányokkal rendelkeztek, például a Ki mit tud?-on, amikor én indultam, Petrovics Emil, Pernye András ültek a zsűriben. A Magyar Rádióban Zeneakadémiát végzett zenei rendezők irányítottak, és nekik olyan jó fülük volt, hogy már az első hangnál megmondták, ha valami jó volt, vagy rossz. Egy dal feléneklése a stúdióban körülbelül két órát vett igénybe, és ez azért általában mestermunka volt. Ebben része volt a szövegírónak, zeneszerzőnek, zenei rendezőnek, hangszerelőnek, de mindig ott volt egy kislány, aki a szeme villanásával jelezte, hogy mi jó, és mi nem jó. Ezt a kislányt Zsoldos Máriának hívták, Mari volt az, aki egész fiatal kislányként került oda. Például ő találta ki azt a zseniális hangeffektet, ahogy Hofi Géza és Kóos János énekel a Macska-duettben.

Hogy kerültél a Rádióhoz?

Amikor megnyertük a Ki mit tud?-ot és a Táncdalfesztivált, akkor felhívtak a Magyar Rádióból, hogy ha szeretnék a stúdióhoz tartozni – ami például azt jelentette, hogy a szép, helyes kiejtésre tanított bennünket Balassa tanár úr –, akkor ők foglalkoznak velünk hetente egyszer.

 

Ez egyfajta tehetséggondozás volt?

Inkább az volt a fontos, hogy számon tartsák, Magyarországnak milyen énekesi tartalékai vannak. Szemmel tartottak bennünket. Nem kaptunk ott óriási képzést, de nem engedték el a kezünket.

Tulajdonképpen te voltál az első tehetség, akit egy tv-műsor fedezett fel.

Igen, a Ki mit tud? volt régen „a” tehetségkutató. Nekem egyébként is szerencsém volt, mert felvettek a Bartók Béla Zeneművészeti Főiskola jazz tanszakára. Csak az volt a gond, hogy mivel felköltöztem Egerből, el kellett hogy tartsam magam, és ezért meg nem tudtam rendesen tanulni. Dolgozni kellett, elkezdtünk turnézni az országban, de borzasztó állapotban voltak az utak, akkor még nem volt felezővonal, sem záróvonal, óvatosan kellett vezetni. Ez azt jelentette, hogy sokszor reggel nyolc-kilencre értünk haza. Nekem pedig reggel már az iskolában kellett volna ülni. De muszáj volt esténként fellépésekre járni, mert ebből éltünk. Nyolcvan forint volt a gázsim, egy harisnyanadrág pedig kilencven forintba került. Nemhogy ruhára nem telt, de még élelemre se nagyon. Nagyon keveset kerestünk, viszont mindennap volt előadás. Nagyon nehéz volt.

Ezeken a fellépéseken a Táncdalfesztiválon elhangzott dalokat énekeltétek?

Így van, a Táncdalfesztivál után rengeteget koncerteztünk. Nagy sikerünk volt, ugyanakkor sok csalódás is ért. Én Egerben nem tudtam, hogy mi a jazz, nem tudtam, hogy mi az opera, mindegyiket gyakoroltam, mint utólag kiderült. Maria Callast próbáltam énekelni, meg jazzt, utánoztam a híres zongoristákat, és azt gondoltam, mennyire buta vagyok, hogy még mindig nem tudom azt, amit a híres zongorista játszik. Aztán évek múlva jöttem rá, hogy ezt hívják improvizációnak, és utána menni egy zongoraszólónak, énekkel lekísérni, ugyanazt énekelni lehetetlen. Én meg csodálkoztam, hogy meghallgattam már ötszázszor Oscar Petersont, de még mindig nem megy.

 

Mindig zenével akartál foglalkozni?

Nem akartam én semmivel sem foglalkozni. A zenét mindig is szerettem, de mivel magnóm nem volt, ezért rádiót hallgattam. Édesanyám állandóan énekelgetett otthon. Nem volt olyan jó hallása, nem énekelte tisztán a dalokat, átcsapott egyik hangnemből a másikba, de mindig énekelt. Én sose lettem volna énekes, ha édesanyám nem énekel állandóan. Nekem úgy volt kedves, ahogy ő énekelt, nem zavart, sose javítottam ki. Szóval, csak úgy jött magától ez a zeneszeretet. Nem ismertem a műfaji határokat. Egyszer az egri zeneiskola igazgatónője azt mondta, hogy Isten ellen való vétek, amit csinálok, mert operát kéne énekelnem, nem ezeket az ordítós dalokat. Mondtam neki, hogy azt is szeretem. Most már tudom, hogy nem kellett volna kihagyni az operát, ha újrakezdeném, akkor egy az egyben próbálnám követni Maria Callast – ha sikerülne. Én nem akartam énekes lenni, de nem tudtam kikerülni a színpadot meg a filmeket, oda sodort az élet.

Színésznő sem akartál lenni soha?

Nem. Ez volt a szerencsém. Azért maradtam természetesebb a kolléganőimnél, mert engem nem vonzott, hogy híres énekesnő legyek, nem vonzott az, hogy színésznő legyek, mégis mindig vittek.

Valószínűleg ez volt a titkod.

Talán látták rajtam, hogy nem akarom görcsösen, nem ragaszkodom semmihez görcsösen. Egyszer egy filmrendező hozott egy forgatókönyvet, amiben volt egy brutális jelenet. Mondtam, hogy köszönöm szépen, nem kérem, én énekesnő vagyok, ne haragudjon, nekem ez nem tetszik. Kétszer-háromszor visszajött, és végül átírták a jelenetet. Ha én filmszínésznőnek készültem volna, akkor nyilván elfogadom elsőre. Azt látták rajtam, hogy engem ez szórakoztat, szeretem ezt az egész miliőt, a kollégákat, az embereket. Kicsit sajnálom azokat, akik most indulnak ezeken a versenyeken, tévés tehetségkutatókon, hiszen látjuk, hogy milyen hisztérikusan sírnak, amikor kiesnek. Vagy ez a pénz miatt van? Mi nem kaptunk pénzt, sem a Ki mit tud?-ért, sem a fesztiválokon. Aki most nyer, az kap egy lakást, autót, mindenfélét. Az emberekben és a versenyzőkben is egy illúzió él arról, hogy hirtelen nagyon könnyen fognak élni, ismertek lesznek, szeretni fogják őket. Pedig amikor vége van egy versenynek, akkor kezdődik számukra az élet, akkor indul a pályájuk.

Téged soha nem kértek fel, hogy vegyél részt valamelyik tehetségkutató műsorban?

Voltam egyszer a Kifutóban, de soha többet nem vállalok ilyesmit. Valaki nagyon nekem ugrott, hogy hogyan lehet, hogy nem rá szavaztam. Mondtam neki, hogy a másik jobban tetszett. Aztán még egyszer, egy macska-zsűribe elmentem, mert szeretem a cicákat. Akkor meg én sírtam el magamat, mert mindegyik macska egyformán tetszett, nekem meg dönteni kellett.

Több mint húsz filmben szerepeltél, válogatott rendezőkkel – melyik forgatás volt számodra a legemlékezetesebb?

Amikor a Horváth Charlie-val dolgoztunk a Fejlövésben, nekünk, amatőröknek volt egy-két ötletünk, és Bacsó Péter azt mondta, hogy egy pillanat, átgondoljuk. Előfordult, hogy azt mondták, ez remek ötlet, máskor pedig azt, hogy inkább kihagyják. Amikor emberszámba vettek minket, akkor sokat tudtunk dolgozni. Jancsó Miklóssal például nem volt könnyű, hihetetlen nagy fegyelmet igényelt a munka. Reggel hattól másnap reggel hatig kellett hosszú beállításokban sétálni Veszprémben a Fényes szelek című filmben. Ő nagyon nagy fegyelmet tartott és igényelt is.

Szoktál mesélni a fiatal kollégáknak?

Azt vettem észre, hogy nem nagyon érdekli őket a múlt. Nekem már olyan hosszú a pályafutásom, hogy több generációt láttam befutni, kifutni, lefutni – szinte oktathatnám ezt a dolgot. Azok, akik hirtelen sztárokká válnak, szinte alig köszönnek az öltözőben, szinte észre se vesznek, majd eltelik egy év, akkor már köszönnek, eltelik két év, már rám mosolyognak, eltelik a harmadik év, és már a nyakamba ugranak, mert nagyon szeretnek. Ez egy természetes folyamat, amikor felkerül egy új sztár a csillagos égre, akkor el van magával foglalva, és a múlt nem érdekli, csak a saját kicsi mikroklímája, aztán később döbben rá arra, hogy ez nem is könnyű, sőt, nagyon nehéz, és aki még itt van, azt olyan jó látni. Hátha az ő pályafutásuk is ilyen hosszú lesz. Nem szabad megsértődni ezeken a dolgokon.

Mit jelentett a 60-as, 70-es években sztárnak lenni?

Előfordult, hogy menekülni kellett az utcán. A Keleti pályaudvar felé volt egy zeneműbolt, és ott voltunk dedikálni, az Omega, Zorán és én. Több száz főnyi tömeg jött el, egy darabig bírtuk a rohamot, aztán elkezdtünk szaladni. Zoránnak úgy remegett a keze, hogy alig bírta kinyitni a kocsiajtót, beültünk és elvágtattunk, az emberek pedig lelkesen visítva futottak utánunk. Mint egy Beatles-filmben.

Te vagy az egyetlen énekesnő, aki tulajdonképpen mindenkivel dolgozott a szakmából.

Ez így igaz, dolgoztam az Illéssel, a Metróval, az Omegával, Hofi Gézával, ami kuriózum, nem is tudom, hogy dolgozott-e rajtam kívül nőkkel. Engem nagyon szeretett, amikor valaki olyan próbált udvarolni, aki nem tetszett neki, lebeszélt róla, egyszerűen kifúrta mellőlem. A Koós Jani meg parodizálta a srácokat, akik megpróbáltak közel kerülni hozzám, aztán együtt elzavarták őket. Úgy vigyáztak rám, mint a testvéreim, mintha a bátyáim lettek volna. Szerencsém, jó életem volt mellettük.

Szerinted az a technikai fejlődés, ami átalakította a zeneipart is, nem ment a minőség rovására?

Én inkább úgy látom, hogy sokkal több a lehetőség, mint a mi időnkben volt. Mint mondtam, akkor csak egyetlenegy stáb volt, akik elbírálták, ki kaphat nyilvánosságot. Nyilván most felszínre jönnek olyanok, akiknek tulajdonképpen fogalmuk sincs a zenéről, de összeraknak egy lemezt nekik. Régebben, amit ki tudtál énekelni, az volt az ének. Ma már gépekkel meg tudják nyújtani a hangot, így nyilván könnyebb mindenkinek. De aki kellő kitartással rendelkezik, arról csak kiderül, hogy mire képes, nem olyan egyszerű ez a pálya, hogy csak énekelni kelljen. Viselkedni, törtetni kell, a szó jó értelmében. Az a fontos, hogy ne hagyd magad lebeszélni, ha tudod, hogy jó vagy. Előbb-utóbb a tehetség fennmarad, ha van elég kitartás. Mi, énekesek olyanok vagyunk, hogy több millió hang van bennünk, és az életünk folyamán csak pár százezret adunk ki magunkból. Rengeteg dal marad belül.

Kovács Kati életében a normákat tisztelő és betartó, miközben éneklésében mindig a végső határokat feszegető művész. Tehetsége vitathatatlan, hangja egyedülálló. A szeretet szolgálója, miközben abszolút öntörvényű és mindig a maga útját járja. Igazi szabad lélek - olvasható az énekesnő hivatalos honlapján, akivel 2012 februárjában beszélgettünk.