Panasz-kanossza

– Manyikám, drága! De rég láttalak. Csak nem lettél egészséges?!
– Á, dehogy! Jöttem panaszkodni a doktor úrnak. Székletfogót írattam föl, de úgy szorul a kupakja, valahányszor megpróbálom letekerni, már az erőlködéstől összecsinálom magam.
– Jaj, ne is mondd! Én tegnap voltam panaszkodni az elektronyos áruházban. Vettünk a kisunokámnak egy „Hiphop Star 2050” mikrofont, hogy otthon karaokézza az Eminemmajkát, de sehogy se akart szólni. Uram szerint zárlatos volt, mert ahogy bedugtuk, már melegedett is, alig bírtuk fogni. Aztán ahogy kiabálok a boltba, kijön az üzletvezető, hogy a „Hiphop Star 2050” nem is mikrofon, hanem hajsütővas. Na akkor már az arcom is melegedett rendesen.
– És kicserélted végül mikrofonra?
– Fenéket. Énekel ezzel tovább, csak ráadom a tepsifogó kesztyűt.
– Pedig kicserélték volna, ha ütöd az asztalt. A vevőnek mindig igaza van. Múltkor elvitt a fiam minket szusibárba Debrecenben. Már zsibbadt a kezünk, annyit emelgettük a szánkhoz a sok kis biszbasz tekercset. Uram kirendelte a séfet, hogy speciálba neki csavarjanak egy olyat, hogy középen májas hurka, arra rá a rizsa, az egészet forgassák békön szalonnába a tartás végett, és biztos, ami biztos, rántsák ki panírban egybe, majd ő felkarikázza.

– És megcsinálta a séf?
– Hát először rángott a szeme, mint amikor a Kekezovics Béla epilepsziás rohamot kapott 8 törköly után a diszkó stroboszkóptól. El is rohant egy bazi nagy szamurájkardért, de szerencsére lefogták. Mert amit a vendég kér, az szentírás.
– Aztán finom volt-e?
– Hát én nem tettem volna eperlekvárt a hurkába, de attól eltekintve finom. Úgyis elvitte az ízét utána a tormás mentolos banánpuding.
– Az a jó ebben a fene nagy fogyasztói társadalomban, hogy mi, vevők vagyunk az urak, nem úgy, mint régen. Emlékszem, kértem a pacalt a hentesnél, oszt még neki állt feljebb, hogy comb van, kell-nem kell, más is áll sorba.
– Azért sokan visszaélnek vele. Múltkor a juhász Bandi a fészbukon lepontozta a sebészt, hogy nem engedték be a nyitott szívműtétjére az egész nyájat. Odaírta, hogy nem állatbarát a kórház. Meg is jelentek francia aktivista félmezítelen nők, a testükön felirattal. Ott sátraztak egy hónapot a labor előtt, nem tudtunk tőlük műanyag pohárba pisilni. Úgy kellett bébiételes üvegben behoznom a vizeletemet. Ki is csorgott a ridikülömben. Rá a személyimre – lemarta róla a képet. Szerintem savam van.
– Azzal vigyázni kell. Uramnak olyan refluxa volt a savtól, hogy abba kellett hagynia a zenélést a tűzoltó zenekarban. Hetente széjjelfújt egy trombitát. Pedig a réznek nem kéne oldódnia a sósavban. Be is akart írni a panaszkönyvbe a hangszerboltban. Csak hát az eladó, a harmonikás Feri, két méter. Finoman rátett egy hatmázsás páncéltőkés zongorát a panaszkönyvre, hogy vegye csak el, ha tudja. Úgyhogy végül mégis hazajött csöndben az uram. Csak a kukát rúgta föl itthon mérgiben.
– Jaj, az nem jó. Ha benn marad az ideg, attól lesz a magas vérnyomás. Ezért muszáj panaszkodni. Megyek is, mert tüntetünk a községházán, hogy folytassák a Barátok köztöt, különben lemondjuk a tévé-előfizetést. Még ilyet. Hát hogy legyünk meg a Berényi család nélkül?