Nincs pardon!

...Engesztelhetetlenek. Hiába tanítás, példa és tanulság, az efféle emberi minőség gyakorlata finoman szólva sem jellemző gyarlóságainkkal szemben. Annál inkább a bizalmatlan fogadói szándék; tartjuk és emeljük a közmondást, miszerint jobb félni, mint megijedni! No igen, a nagy számok törvénye: tízből kilencszer farag rá az, ki nem feltételezi eleve, hogy be-, ki-, ne adj Isten lecsapják fajtársai, ha tehetik.

Szó mi szó, rossz tapasztalat tényleg van elég. Ámbátor, valahogy lelkiismeretből is akad összekaparnivaló. Tán a legerősebb igazságérzet esetén is felrémlik a kétely, legalább a megfogalmazást illetően, miszerint áll-e jogunkban valakit úgy igazán eltanácsolni melegebb éghajlatra? Megleckéztetni, de Isten igazából? Nem beszélve arról, mikor igazunk sincs... Meg aztán ott az a fránya idő, begyógyítandó a sebeket. A múlt hosszúra nyúlt, menedzselni nem lehet, a „mi lett volna ha“ egy nem létező kérdés, sorolhatnánk.

Soroljuk is, mert ezzel elszámolnivalója - furdalás ide, felindultság oda - mégis akad mindenkinek! Egy, vagy több sztori, mi beakadt valaha, s mint összekarcolt bakelit, csak ismétli szüntelen önmagát. Hol halkabban, hol hangosabban, de refrén szerűen, sűrűn változó versszakok balladai homályával fogalmazva emlékezetünkben. Klasszikus drámairodalmi, történelmi példák jól ismert tragikomédiái helyett hadd idézzek most saját gyűjtésemből, azaz mikor és miként dőlt dugába két konok család kibékítésére tett erőfeszítésem, s repített az agglomeráció emigrációjába véglegesen, vagy másfél évtizeddel ezelőtt.
Mint Montaguek és Capuletek rémlenek fel szereplőim, hisz oly fáradhatatlanul gyilkolták egymást és bérházunk lakóközösségét, nem válogatva a módszerekben. Naponta került terítékre a másik szemetének felborogatása, postájának megsemmisítése, autójának összekarcolása, de a tettlegesség sem volt ritka vendég, mondhatni mediterrán hangulattal színesítve a szürke hétköznapokat, rendszerint a fekete árnyalatig. De hiába az efféle sötétség, mikor kompromisszumkereső, militáns pacifista énem épp civil bontakozásának hajnalhasadására váratott! Nem voltam rest, egyetlen hatalmas harmincas barátként - mikor már a legifjabbak is rendszeresen csépelték egymást felmenőik purpárléjában - előrukkoltam a békejobb, -pipa, -menet, stb. csomagtervvel mindkét családnak, hátha.

A siker nem maradt el. Özönvízszerű áradással zúdult rám, elsőként M. anyuka, és vagy negyedévszázad rendszereken átívelő históriája, meg hogy én mit képzelek, csak nem gondolom, hogy ezek után? Miután néhány nappal később, ugyan más dialektusban, de C. anyukától is megkaptam a leckét, már biztos voltam: minimum atomtitok lehet a konfliktus mélyén elásva!

Nemzetközi összeesküvést sejtő izgatottságomnak végül valamely, a menetszélben idővel megroggyant családfő vetett véget, ki gyenge pillanatában elárulta, hogy egy ezerkilencszáznyolcvankettőben rossz helyre akasztott ruhaszárítókötél, és a nők mindennek az okai. Ha ez utóbbi hivatkozással nem is értettem egyet, szörnyű fáradságot éreztem, s a hiábavaló rémes tehetetlenségét úgy lokálisan, mint globálisan.

Bocs, de ilyenek vagyunk. Oly sokáig haragtartók, hogy már emlékeink sincsenek okokról, csak okozatokról.  Dúlnak rémes ütközeteink vélt, vagy valós igazságok mentén, hogy aztán a végén a nagy semmi legyen a jutalom.

Kevésbé szórakoztató, de annál szívbemarkolóbb anekdota szól egy tragikus hirtelenséggel elhunyt híres színészkollégáról, kinek barátja a hír hallatán minden "ellenségét" felkereste, hogy rendezzék ügyeiket. Nem maradt egyetlen ellenlábasa sem...

Tudták ennek súlyát a régiek is, e hónapban épp a zsidó vallás bővelkedik bölcsességben - október 10. a Yom Kippur, azaz az Engesztelés napja. Előtte a zsidók adakoznak a vallási és jóléti intézmények számára, valamint bocsánatot kell kérniük az egymás ellen elkövetett bűnökért. Aki nem bocsát meg a másiknak, az súlyos bűnt követ el.

Mért oly nehéz lelkigyakorlatok a megbocsájtás, s annak elvárt előzménye, az elnézést kérés? Bocs, de ilyenek vagyunk...