Nem ezt vártam tőled!

Ha a boldog szerelemről gondolkodunk, legtöbbünknek képek, dolgok jutnak eszébe. Először is a nagy Ő, aki pont ilyen meg olyan, aztán egy szép lakás, nagy kert, izgalmas programok, felívelő karrier, menő autó, két gyerek… De mi van akkor, ha mindezekből csak az a bizonyos Ő marad, aki amúgy pont nem ilyen meg olyan, ám az összes többi nem sikerül?
És mi van akkor, ha az elvárások, bár teljesülnek, mégsem tesznek boldoggá?



– Már megint jól beválasztottál, ennél már nem is adhatnád lejjebb! – morogta a mama.
Anna gyomra összerándult, ahogy negyven éve mindig, de most úgy döntött, erős marad, és nem kezd el kiabálni, nem kéri ki magának, hogy beleszólnak az életébe, nem kezdi védeni a férfit, akivel már négy hónapja együtt van, csak mert nincs se pénze, se menő állása, se tudományos fokozata – és akivel végre, életében először, igazán boldog. Szerette volna, ha a mama végre megérti őt, szerette volna az arcába ordítani: nézd meg a saját életed, mire jutottál az elvárásaiddal, az álmaiddal, nézd meg, boldog voltál, boldog vagy? Szerette volna megértetni vele, hogy elrontotta mind a hetven évét, szerette volna megmenteni. De tehetetlen volt. A mama már harminchat éve, apa halála óta egyedül élt. Még barátai sem voltak, csak Anna maradt neki. Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni.
Az első férfit a mama szájíze szerint választotta, magas volt és szőke, jó családból való orvos. A mama meg volt elégedve. Egy darabig. Aztán elkezdte húzni a száját, hogy a veje nem keres eleget. Nem elég ambiciózus. Kórházi orvos, pedig már rég klinikát kellett volna nyitnia… És a szerelem valahogy elillant. Hogy lehet felnézni valakire, aki a mama szerint „tutyimutyi”?
A második férfi loncsos hajú volt, motorral járt, tele volt tetoválással, és Szivinek szólította a mamát. Anna gyűlölte a tetoválást, undorodott a sörszagtól és rettegett a motortól, de felmászott a hátsó ülésre, belekapaszkodott a férfiba, és arra gondolt, irtó jó, hogy most végre visszavághat a mamának. A mama erre kórházba került, hogy vacakol a szíve. Anna pedig elhagyta a férfit.
Ezután sokáig volt egyedül. Így sokat volt a mamával. A mama hol leszidta, amiért ügyetlen, hol vigasztalta, hogy lesz ez még másképp, hol pedig tanácsokat osztott: járj elegáns társaságba, villogtasd a három diplomádat, csípd ki magad, úgy nézel ki, mint egy roncs, utazz el egy drága hajóútra, társalogj a választékos angoloddal, majd csak kifogod a hozzád illő férfit.
Harminckilenc volt, és már tizenegy éve végtelenül magányos. Mert hiába csacsogott művelt és gazdag férfiakkal, vagy éppen választékosan angolul, valahogy nem szólt senki a szívéhez.
Aztán egy lehetetlen helyzetben – csapzott hajjal, smink nélkül – a piacon ott volt az a férfi. És segített összeszedni a szétgurult krumplit. Aztán kicipelte a kocsihoz a nagy szatyrokat. És addig szövegelt mindenfélét, míg meg nem nevettette.
Azóta nem érdekli, hogy a férfi a két keze erejéből él, és hogy mostanában épp nagyon nehezen, és nincs doktori cím a neve előtt, még diplomája sincs, és aligha laknak majd kertes házban, és jó, ha a tízéves Fordot meg tudják tankolni. Nem érdeklik a befizetetlen számlák, az se, ha mostanában nem utaznak sehova. Mert egyszerűen csak jó hazamenni hozzá, és a szemébe nézni. És összeérni valahogy. Ennyi.

Mindennek megfelelni…
„Senki sem kérheti számon tőlünk, hogy miért nem vagyunk olyanok, mint egy idealizált regényhős vagy egy angyal. De azt igen, hogy miért nem vagyunk önmagunk.
Nem tehetünk eleget mindenki elvárásának, nem szolgálhatjuk ki mindenki igényeit. Az emberek annyira sokfélék és olyan sokfélét és ellentéteset követelnek tőlünk, hogy szét kellene szakítanunk magunkat a megsemmisülésig, ha mindennek meg akarnánk felelni. Nem lehetünk jók mindenki szemében, nem lehetünk mindenki kedvelt Benjáminja. Ez nem lehet magatartásunk mértéke. Szelektálnunk és választanunk kell az elvárások között. Ennek mértéke saját meggyőződésünk, lelkiismeretünk. Ezért adott esetben tudnunk kell nemet mondani. Csak a jellemtelen, konformista embernek nincsenek ellenségei.”
(Popper Péter: A belső utak könyve, részlet)

Itt és most
Buddha azt mondta, a vágyakozás, a sóvárgással teli képzelgés okozza a legtöbb szenvedést. A zen buddhisták tudják, az adott pillanat megélése, megfigyelése százszor több csodát rejthet, mint akár az álmaink. Költészetük is erről szól, verseik, a haikuk csakis a jelenben érzékelt valóságot ábrázolják, nincs bennük absztrakció, gondolatiság. A keleti bölcsek arra tanítanak minket, ne az álmainkban, főleg ne a jövőben vagy a múltban keressük a boldogságot, hanem éljük meg itt és most. Nem kell mást tenni, csak mindig az adott pillanatra, történésekre és az azokra reagáló belső érzésekre figyelni.

Mindannyiunk szívében élnek elképzelések arról, hogyan is kell boldognak lenni. De vajon honnan jönnek ezek? Miből gondoljuk, hogy tényleg az a kulcsa a boldogságnak, amit annak hiszünk? Ki mondta? Az anyukánk? A tanárunk? A barátnőnk? Egy filmben láttuk, egy könyvben olvastuk?