Mit akarsz?

Azt mondják, szabadságot kaptunk odafentről. Meg van ugyan írva, mi a helyes és mi helytelen, de ettől még szabad az akarat. Hát, nem tudom. Én például nagyon akartam volna pszichológus lenni. De akárhányszor próbáltam, mindig elsodródtam onnan. Hiába akartam emberek lelkét gyógyítani, csak a saját lelkem maradt, azóta is próbálok megbirkózni vele. Vagy nagyon akartam a férjemmel megöregedni, sok gyereket szülni, unokákkal ülni a nagy cseresznyefa alatt és pitét enni. A fát el is ültettük, talán óriásira nőtt azóta, ki tudja, egyikünk se ment el a régi házhoz, hogy megnézze. Minek mennénk? Nem közös a sok gyerek.

Egyik nap akarunk valamit, aztán holnap meg már mást akarunk. Hol ezt, hol azt, míg végül már nem is tudjuk, mit akarunk. Ráadásul ki mondja meg, jó lesz-e nekünk, amit akarunk, hasznunkra lesz-e, nem ártunk-e másoknak vele. Vagy hagyni kéne inkább a fenébe az egészet, és várni, hogy mi lesz.

Melinda barátnőm kávézót akart nyitni. Nagyon. Mindennap új ötletei voltak, milyen képeket tesz majd a falra, milyen párnákkal díszíti a székeket, hova helyezi majd a csiszolt szélű tükröt, hogy a délutáni napfényt szétszórja a kis helyiségben. Megkapta a hitelt is. Aláírták a bérleti szerződést is. Kiírta az ajtóra, hogy nyitás ekkor és ekkor. Aztán elment az éves szűrésre, ahogy mindig. Mellrák. Na, ezt ki akarta?

Melinda negyvenkét éves, új életet akart kezdeni. Immár egyedül, egy kamasz gyerekkel. Csak még mielőtt az új életet akarta volna, nagyon meg akart halni. Felborult a világa, rázuhant a mellére a magány és a kétségbeesés. Diagnosztizált depresszió. Halálvágy. Ezt se akarta senki. De ha senki se akarta, miért kapta mégis? Mondogattuk neki, hogy elég a nyafogásból, akarjon felállni, akarjon új életet, meg tudja csinálni. Bármit meg tud csinálni, csak nagyon kell akarni. Hitt nekünk. Felöltözött és elindult, pedig húzta vissza az ágy, a félhomály. Feltápászkodott a hamvaiból csak azért is. Megszületett a szívében az új álom, az új akarás. A kávézó. Kivirult, megszépült, rohangált ügyvédtől a bankig, meg mindenféle hivatalokhoz, látta magát, ahogy helyes kis fekete szoknyában tüsténkedik a vendégek között, friss pogácsát visz ki nekik, és habos kávét. Elmosolyodott, amikor erről beszélt. Hogy az ő kávézójában melegség lesz és béke. Nem akar többet, mondta. Csak ennyit, békét és meleget. Aztán, ki tudja, egyszer majd jön valaki, aki egyre gyakrabban téved be egy kávéra, és aki ott is marad vele örökre, és soha de soha nem csapja be.

Ha valaki ennyire akar, az győzni szokott. Nem mellrákot kapni. Vagy talán ez még az előző akarása volt? Az teljesült be hirtelen?

Bekötött szemmel száguldunk, amikor akarunk.

Új évet kezdtünk, új tervekkel, fogadalmakkal, megedzett akaraterővel, fiókba rejtett kívánságlistával. Holnaptól nem eszünk, nem iszunk, nem cigizünk, viszont kocogunk, gyúrunk, angolt tanulunk, gyalog megyünk fel a lépcsőn. Vállalkozásba kezdünk, házasodunk, esküdözünk, lakást veszünk, ahol majd új terveket szövünk, új sikereket álmodunk, és akarunk, és akarunk. Ki sok pénzt, ki utazást, gyereket, új szerelmet. Ki pedig csak meggyógyulni.

Ha Melindáról hollywoodi film készülne, akkor példás akaraterővel szépen legyőzné a gyilkos kórt, és miközben küzd és harcol, a kórházban összeismerkedne egy férfival, aki szintén a halálból tért vissza, és egymásba szeretnének. Megsúgnák egymásnak az álmaikat, és jé, az a férfi is pont kávézót akar, pont olyat, amilyen Melindáé, csak kétszer akkorát, még több szikrázó fénnyel, még izgalmasabb választékkal, lágy zenével, puha szőnyegekkel, és a pénze is megvan rá. És együtt, kéz a kézben meg is csinálnák, és nyitás előtt mindig kettesben kávéznának a legszebb asztalnál, és fahéjat is szórnának a tejhab tetejére, és élnének boldogan, amíg csak akarnak. És akkor értelmet kapna a szörnyű betegség, meg hogy nincsenek véletlenek, meg az a sok akarás. Mármint a filmben.

Az életben pedig nem marad más, csak az, hogy legyen meg a Te akaratod, Miatyánk.