Mit mutat meg a pulzoximéter?

A pulzoximéter két fontos adatot közöl: az egyik a pulzusszám, a másik pedig a vér oxigénszaturációja. Az első érték mindenki számára ismert: a szív összehúzódásainak száma egy perc alatt. De mi az az oxigénszaturáció és miért fontos megmérni? 

A vérben vörösvértestek találhatók, melyek hemoglobin nevű fehérjéje felelős azért, hogy a tüdőből elszállítsa az oxigént a test minden részébe. Oxigénre valamennyi sejtnek szüksége van ahhoz, hogy működhessen és elláthassa a feladatát. A szaturáció egy százalékos érték, mely megmutatja, hogy az artériás (a szöveteket ellátó, oxigénben dús) vérben található hemoglobin az oxigénszállítási kapacitását milyen arányban használja: tehát a 100%-os érték azt jelenti, hogy a hemoglobin minden lehetséges helyén szállít oxigént; 90% esetén az oxigén-kötőhelyek 90%-án, 80% esetén a 80%-án, és így tovább. 100%-os véroxigénszint teljesen egészséges embernél sem mérhető mindig: normál tartományról 97% felett beszélünk (felnőttek esetén 95-96% is elfogadható).

Hogyan tudja kiszámolni ezt az értéket a pulzoximéter?

Amikor a gyermek ujjára felhelyezzük az érzékelőt, gyakran hozzátesszük: „nem fáj, csak világít”.
Valóban, az eszköz két különböző fényt,  egy vöröset és egy infravöröset bocsájt ki magából. Ezek áthaladnak a szöveteken, és az ujj túloldalán található érzékelőhöz érkeznek. Mivel az oxigént szállító és az oxigén nélküli hemoglobin különböző mértékben nyeli el ezeket a fénysugarakat, a műszer ki tudja számolni, hogy az összes hemoglobin hány százaléka kötött meg oxigént, tehát mennyi a beteg szaturációja.

De miért hasznos megmérni ezt az értéket, ráadásul a sürgősségi osztályra érkezés első perceiben?

Ennek a vizsgálatnak az egyik nagy előnye, hogy teljesen fájdalommentes: típustól függetlenül a csipesz belseje puha szilikonnal borított, valamint úgy záródik össze, hogy az ujj vastagságához idomul, nem szorítja azt össze. A másik előny, hogy rendkívül gyorsan ad eredményt: abban az esetben, ha a gyermek nyugodt, és nem mozgatja az ujját a csipeszben, pár másodpercet igényel. A pulzusszám minden gyermek állapotának értékeléséhez elengedhetetlen.

A csecsemők és gyermekek normál pulzusszáma igen széles határokon belül mozog: az újszülötteké a legmagasabb (akár 160/perc is lehet), kamaszkortól kezd közelíteni a felnőttekhez hasonló 80/perces tartományhoz. Átlagosan csecsemőknél a 180/perc feletti és 80/perc alatti, míg gyermekeknél a 160/perc feletti és a 60/perc alatti pulzust tekintjük kóros eltérésnek. A pulzusszám növekedését számos tényező okozhatja, mint például a félelem, izgalom, fájdalom, láz, de lehet olyan állapotok kísérője is, mint a folyadékhiány, a légzési nehezítettség, bizonyos szívbetegségek vagy súlyos fertőzések. Kórosan alacsony pulzusszámot nagyon ritka szívbetegségek vagy igen súlyos, előrehaladott légzési- és keringési elégtelenség okozhatnak.

Az oxigénszaturáció esetében érthető módon csak a csökkent érték a lehetséges eltérés. Nagyon gyakran mérhető a normálisnál alacsonyabb véroxigénszint asztmás jellegű nehézlégzés esetén, ritkábban kruppos roham, tüdőgyulladás során, de minden olyan légzési és keringési betegséghez társulhat, mely során a vörösvértestek nem jutnak elegendő szállítható oxigénhez.

Vannak azonban olyan esetek, amikor a pulzoximéter nem, vagy tévesen méri meg a beteg értékeit.

Előbbi leggyakoribb oka a mozgás: a csecsemők általában izegnek-mozognak, ujjaikat behajlítják, ezáltal a műszer nem tudja az adatokat értékelni. A kisdedek pedig, még ha el is magyarázzuk nekik, hogy mi fog történni, gyakran megijednek az ismeretlen eszköztől, megpróbálják mindenáron levenni magukról. Tinédzser lányoknál gyakori mérési akadály a műköröm vagy a sötét körömlakk, melyeken a vörös sugarak nem hatolnak át. Szükséges esetben ez a probléma kiküszöbölhető például a lábujjon történő méréssel. Szerencsére ritka példák, de tévesen normális értéket mérhetünk súlyos vérszegénység esetén (mivel a vörösvérsejtek teljes kapacitással szállítják az oxigént, azonban önmagukban a sejtek száma nagyon kevés), valamint szénmonoxid-mérgezésben (mert ilyenkor a hemoglobin oxigén helyett szénmonoxidot szállít, melynek viszont a fényelnyelési tulajdonságai megegyeznek az oxigénével, így a műszer nem tudja megkülönböztetni őket).

Végezetül néhány ötlet, amivel szülőként segíthetik a sürgőségi vizsgálatra érkező gyermeket, hogy a pulzoximéter felhelyezése játék legyen, és ne egy pánikot keltő, veszélyesnek látszó, ismeretlen eszköz:

A kisgyermekek nagy része szeret orvososat játszani, mely során a szülőket, plüssállatokat megvizsgálja. Ez a szerepjáték segít, hogy amikor a gyermek orvosi vizsgálaton vesz részt, a folyamatokra, eszközökre, mint ismerős és ne félelmetes dolgokra tekintsen (például fonendoszkóp, fecskendő, lázmérő stb.). Ezt a játékot egészítheti ki otthon a szülő egy egyszerű ruhacsipesszel, melyet a kicsi a „betege” ujjára tehet, hogy megnézze, „milyen gyorsan ver a szíve, milyen jól veszi a levegőt”. Ha kórházba indulnak, az úton előre felkészíthetik a gyermeket: ezt a csipeszt most neki fogják az ujjára tenni, nincs mitől félnie. Gyakran beválik az is, hogy az ijedt gyermek helyett először a szülő ujjára vagy a plüssállat, baba kezére tesszük a csipeszt: így láthatja, hogy nem fájdalmas dolgot szeretnénk tőle, és nagyobb bizalommal fordul az ellátók felé.

Forrás: Heim Pál Gyermekkórház