Mindent a táncról

Mikor döntötted el, hogy disszidálsz?

Már ’93-ban el akartam menni, eredetileg Amerikába; akkor volt egy kis időszak, mikor Castro kiengedte az embereket. Csak nem repülővel. Láttam tavaly Budapesten a buszt, ami bemegy a Dunába, majd hajó lesz, na, azt egy kubai autószerelő találta fel. Azzal ment Floridába. Mindenki menekült, ahogy tudott. Láttam embert úszva, kályhán, hungarocellen… Én három barátommal Ikarus-gumikból csináltam csónakot, azzal próbáltunk kijutni. Nem sikerült. Egyikünk, még partközelben, meggondolta magát, vissza akart úszni. Megették a cápák a szemem előtt. Azután nem tudtunk már egyenesen evezni, elvesztettük az irányt, és másnap megint Kubában voltunk. Egymillió embernek sikerült disszidálni, 42 ezer meghalt: megfulladt vagy megették a cápák. Kuba 140 km Floridától, de a tenger nagyon durva. Hirtelen jön vihar, és rengeteg cápa van. Szétharaptak csónakokat. De ez a kubai optimizmus, hogy: „biztos van, akinek nem sikerül – nekünk fog.”

Hogyan éltetek? Miért vállal valaki ekkora kockázatot?

Itt elképzelni sem tudod. Én dolgoztam, a kubai Nemzeti Színházban voltam színész, Havannában. De kubai pénzért nem lehetett kapni semmit. Dollárért, valutaboltban minden volt, csak dollárt meg tilos volt tartani. Éheztünk. Fél kiló cukor, fél kiló rizs, tíz tojás, egy pohár olaj és 3 aszpirin volt a fejadag egy hónapra. Napi egy zsemle. Gondolkoztál, mikor eszed meg. Nem voltak gyógyszerek. Az orvos azt mondta, ha náthás vagy, menj a tengerbe, mosd ki az orrod; ha allergiás vagy nyisd ki a vízben a szemed. Nem volt tampon, vécépapír… Az a vicc ment, hogy nálunk mindenki fogyasztja a kultúrát, mert újságpapírt használ. Magyarországon ezt nem ismeritek. A te generációd nem éhezett. Mikor megérkeztem Budapestre, bementem egy boltba, vettem egy kiló kenyeret és ott megettem.

Hogy lehetett egyáltalán megélni?

Mindenki dollárt próbált szerezni, ahogy tudott. Én csótányt irtottam színház után. Vettem 4 dollárért csótányölőt, és kaptam 3-at egy irtásért. Tíz házra volt egy üveg. Így. De nem csak ez. Mindennap 50 km-t bicikliztem vidékre, vettem tejet, visszabicikliztem, felforraltam kis vízzel, és eladtam. 100 km mindennap. Persze, minden illegális volt. Ha a rendőr meglát, amikor hozom a tejet, 20 év börtön. Nem olyan börtön, mint itt. Ha jött rendőr, kiöntöttem a tejet, mielőtt látott. És mondtam, bicikliversenyre gyakorlok. A csótányirtásnál azt hazudtuk, vendégségben vagyok. Olyan veszélyes volt az élet, hogy anyám sírva azt mondta, inkább menjek el. Mert ha meghalsz a börtönben, azt mondják a családodnak: infarktus. Pedig hiányzik a fejedből egy darab.

…de miért pont Budapest, a floridai próbálkozás után?

Volt egy magyar barátom, akinek kubai felesége volt. Szeretett bejárni a táncszínházi próbákra. Kérdezte, miért nem megyek Magyarországra, ott nincs salsa, pedig a magyarok nagyon szeretnék a kubai feelinget. Mondtam: egy nap eljövök. Aztán ’94-ben katasztrofális lett a helyzet. Nem volt víz, gyakran egy héten csak egy óráig jött áram, nem működött semmi. Kivettem 3 hónap szabadságot. Nem tudtam, hogy lesz, csak hogy ha sikerül egy-két hónapot itt dolgozni, gyűjtök kis pénzt. Aztán rögtön megtanultam magyarul: „nincs pénz, nincs pénz” – annyit hallottam. Pedig Kubához képest volt. ’95-ben Magyarországra nem kellett vízum, csak meghívólevél, de így is komplikált procedúra volt elutazni: rengeteg adminisztráció, orvosi vizsgálatok, rendőrségi engedélyek. A legnehezebb ezek finanszírozása volt, és a tartózkodásé.

Számíthattál valakire Budapesten?

Nem. December 25-én érkeztem, nem volt téli ruhám, cipőm. Én nem láttam még havat, nem tudtam, milyen hideg. Amerikai barátok küldtek ruhát. Lakást bérelni is nehéz volt, egy kubai nő próbált segíteni. Most már látom, hogy túl sokat fizettem a lakásért… Csak egy hely volt, ahol latin zene ment, de nem salsa; minden kubai ott találkozott. A vezetőnek nagyon tetszett, ahogy táncolok, és mondta, hogy csináljak táncelőadást. Februárban bemutattuk egy kubai nővel. Nagy sikerünk volt, hívtak mindenhova. Táncoltam, mint a búgócsiga, nem pénzért, de az volt a fontos, hogy megmutattam, új tánc van az országban: a salsa. Sikerült. És ’98-ban megalapítottam a tánciskolámat, mikor megkaptam a letelepedési engedélyt. Az első tanfolyamra 15 ember jött. Ma 120 iskola tanít salsát. Érdekes, hogy az emberek itt sok táncot tanulnak, de aztán kevesebben táncolnak. Kubában mindenki táncol. Vasárnap ebéd után dominózunk, szól a zene. És egyszer csak kezdünk táncolni. Nem kell szervezni. Nincs tánciskola, vagyis csak illegális, turistáknak. Itt nem értem, mikor valaki mondja, bulizott, és nem táncoltak. Az konferencia. Zene mindig kell, és a zenére muszáj táncolni.

Nosztalgiával gondolsz Kubára?

Igen, de ott más hiányzott. Nincs ideális hely. Nekem nagyon tetszik Magyarország; tényleg nem gazdag, de gyönyörű, és’95-ben, mikor én 38 évesen megérkeztem, itt mindenki optimista volt, majdnem, mint otthon. Nagy szabadságot éreztem, szerintem a magyarok is. Minden épült. Jöttem a diktatúrából, és ez az ország tele volt lehetőséggel. Az emberek persze, panaszkodtak, hogy mi nincs, de minden volt. Nem értettem, mert a kubai mindig azt mondja, holnap jobb lesz. A magyar meg, hogy rosszabb. Furcsa volt.

Ilyen pesszimisták vagyunk?

A magyar már ma nem boldog, mert holnap biztos rossz lesz. De 15 év után értem. Ha a magyarnak fáj valami, nekem is fáj. Magyar feleségem van, 14 éves a fiam. Egy spanyol–magyar meccsen a magyaroknak szurkolok. Ami nagyon jó, hogy a magyarok is szeretnek táncolni. Taníthatnék bárhol salsát, de itt az emberek szeretnek mulatni, a táncnak hagyománya van. A magyar néptánc is gyönyörű, a férfi nagyon energikus benne. A feleségem néptáncol, nagyon jól tud salsázni is, de ő csinálja az ő táncát, én az enyémet. A fiam is jól mozog, csak most a hip-hopban él. Remélem, változik.

Mi volt Neked a legnehezebb, amikor idejöttél?

A nyelv. Angolul is csak az amerikai utcanyelvet beszéltem, nem azt, amit itt tudnak. Elmentem magyar nyelvtanfolyamra. Ma is van, ami nekem túl nehéz, de az első két év teljes káosz volt. Láttam, hogy beszélnek, de nem értettem. Nem tudtam, hogy valaki panaszkodik, és később, mikor kezdtem érteni, furcsa volt. 3-4 év kellett, mire jól boldogultam. De beszélgetni akartam utcai emberekkel, mindennap mentem bulizni. Más is nehéz volt, pl. hogy a spanyol nyelv nagyon egyenes. Megmondjuk valamiről: „nem jó”. A magyar ezt nem szereti, csak hogy: „így jobb”. A tánctanításban is nagyon hiányzott a nyelvtudás, mert fontos nekem, hogy az autentikus kubai táncot adjam tovább, és a történetét is tanítsam. Kuba azért ilyen muzikális, táncos ország, mert ott a spanyol és afrikai kultúra összeolvadt. A fehérek és behurcolt feketék keveredtek, és gyönyörű gyerekeik születtek. Azt szoktuk mondani, hogy Kuba szülei a mulattok.

Mi hiányzik Kubából a legjobban?

A mosolygós emberek. Akiknek sok bajuk van, de előre néznek. Most nekem is töltődni kell, mert a környezet nagyon húz. Itt pici problémák vannak, de egy pohár vízben vihart csinálnak. Pedig igazi probléma, az Kubában van, a médiának meg azt kell mutatni, hogy minden jó. Egymás közt sem lehet mondani, ami van, mert a fal….

A falnak is füle van?

Az. Spanyolul is mondjuk. Magyarországra jönni hihetetlen volt, a szabadság.  És ez az ország Paradicsom, mert van víz! Csoda. Tudok fürödni mindennap. Le lehet öblíteni a vécét. Azt hiszed, természetes. Itt két hatalmas folyó van, mégsem becsülik meg a vizet, nincs kultúrája. Nem tudod, milyen, mikor a csapból nem jön semmi. A színházban minden csütörtökön éjjel 2-5-ig volt víz. Akkor vettünk vödrökbe egész hétre. Ahol tisztelik a vizet, a folyó mellett nem autóút megy, mint Budapesten, hanem éttermek, szórakozóhelyek, sétautak vannak. A turizmus a vizekből megélhetne. Ez a pazarlás nekem szomorú.

Te már Budapesten alapítottál családot…

15 éve, de a kubai családom otthon maradt. Szerencsére most már tudom őket innen támogatni. Persze más a magyar temperamentum, gondolkodás, de a házasság titka a sok tolerancia és hogy nem szabad diktálni. A magyarok azt hiszik, a kubai férfi macsó. De rosszul értik. Kubában mindenki tudja, mi a férfi és nő dolga, de mi is bármilyen házimunkát elvégzünk. Szeretjük, ha a feleségünk megkérdezi: „nem kell festeni a házat?” És mondjuk, hogy megcsináljuk, és hogy mikor. Ami fura: a magyar nő nem megkéri a férjét, hanem kifest. Tudja, ha ő nem csinálja, a férfi sem. A magyar nő domináns. Nálunk a nő azt játssza, hogy a férfi a fontos. De igazából, ott is a nő a fontos. Ez egy játék. De nagyon tiszteljük a nőt és az öregeket. Ez hiányzik. Itt Európában viking mentalitás van: az öregek már nem kellenek.

Voltál otthon, mióta eljöttél?

Kétszer. Nagyon jó volt látni a tengert, ahol az éggel találkozik, érzed a végtelent. Azt hiszem, ez hat a mentalitásunkra. A magyarok mindig akadályt látnak. De a másik oldalon nagyon romantikusak, pesszimisták is, ezért olyan szép a költészet. Ez nekem nagyon tetszik. De mindent komolyan vesznek. Mi azt mondjuk, hagyni kell az életet csúszni. Én néha túl spontán vagyok a magyarokhoz képest. A házasságban is. Mondom, gyere, most csináljuk ezt vagy azt…De ti szerettek tervezni. Ez nekem nehéz. Viszont, mondják, hogy a legszebb nők itt vannak, ami egész biztos.

Zorba, a görög jut az eszembe; amit ő tudott, José is tudja: „Táncolni kell, a zene majd csak megjön valahonnan.”